Vályogházak építése, Szerkezetek

Vályogházak építése,  Szerkezetek
ALAPOZÁS

Egy utószó, ami végül is bevezetővé lépett elő.

 

Az épületek, építmények alapozása a kultúrmérnöki tudományon belül is külön szakág. Oldalak százait lehetne teleírni az elméleti és gyakorlati tudnivalókkal. Itt most erre nem volt lehetőségem, igyekeztem visszafogni magamat, ám így is igen hosszúra sikerült ez a fejezet. Pedig még mennyi mindent le sem írtam. Akinek vályogháza van, nemigen kell ezekkel a problémákkal foglalkoznia: a háza valószínűleg több évtizede, esetleg évszázada úgy áll a helyén, ahogy annak állnia kell. De biztos vannak, akik bővíteni, felújítani szeretnék az épületüket, vagy el szeretnék végezni a szükséges fenntartási munkákat: ez a fejezet nekik szól.

Elődeink mindenféle mérnöki számítások, hókusz - pókusz nélkül képesek voltak meghatározni a vályogházak megfelelő alapozását. Ennek ellenére nem árt néhány alapelvet röviden megismerni.

Az épületek alapozása azt a célt szolgálja, hogy a falakról a talajra jutó terhelést megfelelő módon átadja (és eloszlassa) a teherbíró talaj felé. Két fő alapozási rendszer ismeretes a mérnöki gyakorlatban: a síkalapozás és a mélyalapozás.

A vályogházaknál síkalapozási rendszert használnak. Ennek műszaki, gazdasági és munkaszervezési okai vannak, melyeket az alábbiakban bemutatunk majd. A síkalapozáson belül ismert a pontalap, a lemezalap és a sávalap fogalma. Ezek közül ez utóbbi a leggyakrabban használt rendszer. Ez adódik az épületek formájából, falának kialakításából és más tényezőkből, de egy-egy esetben a lemezalap vagy a pontalap ismerete sem felesleges (pl. pillérek utólagos beépítésénél). Az alábbiakban leginkább a sávalapok ismereteivel foglalkozunk.

Egy-egy épület alapozásának előkészítésekor az alábbi szempontokat kell figyelembe vennünk:

 

A teherbíró, teherviselő talaj mélysége az épület alatt

 

A teherviselő réteg fajtája és eloszlása a leendő épület alatt

 

A felszín alatti víz (talajvíz-) viszonyok,
Esetleges olyan kedvezőtlen adottságok, melyek természetes, vagy mesterséges eredetűek (pl. foghíjbeépítés, lösztalaj, esetleges vízfolyás, természetes üreg, mesterséges üreg, csúszásveszély stb.)

 

 

Az épület nagysága, terhelési viszonyai

 

 

Az épület tervezett élettartama, gazdasági értéke

 

Az építési technológia, a beszerezhető anyagok fajtája, az építő felkészültsége

 

A szigetelés módja

 

 

A vályogházak alapozásáról
Pontalapok, lemezalapok

Mielőtt áttérnénk a vályogházak konkrét alapozási megoldásaira, tekintsük át a fent felsoroltakat.

 

A legfontosabb alapozási kritérium és a legnehezebben megállapítható egyben, a talaj teherviselő rétegének mélysége a leendő épület alatt. Az könnyen belátható, hogy az épület helyén található - érintetlen, "szűz" - talaj felső 20-50 cm-es rétege nem alkalmas arra, hogy az épületet ráhelyezzük. A felső réteg (szaknyelven humuszréteg) növény, állati hatásokra aprózódott, gyökerek, rovarok, puhatestűek járatai lyukasztották át. Ez a réteg az állandó természeti változásoknak a legjobban kitett réteg, az eső, a fagy hatására a talaj - még ha annak is látszik - nem alkalmas terhek viselésére. E nem teherviselő rétegnek a vastagsága csak helyi vizsgálattal (magyarul ásással) határozható meg, gyakran egy-egy településen belül is változó.

 

A megfelelő alapozási sík meghatározását új épületeknél (főleg, ha a iii., és iv. alpontban felsorolt tényezők közül valamelyik is fennáll) komoly, általában talajmechanikai szakértő által készített szakvélemény alapozza meg. Kétféle alapozási módot különböztet meg a mérnöki tudomány: a síkalapozást és a mélyalapozást. Vályogházas építésnél ez utóbbit nem alkalmazzák.

 

Síkalapozást akkor készítünk, ha a teherviselő talaj a felszínhez közel található. A mélység meghatározásánál fontos szempont a területen szokványos fagyhatár ismerete. A fagyhatáron felül (azaz kis mélységben) a talajok egyrészt kevésbé teherbíróak, másrészt a talajban mindig jelen levő víz megfagyása, valamint periodikus fagyása és felengedése súlyos, helyrehozhatatlan károkat okoz az alaptestben.

Régebben a szabványok a fagyhatárt egyszerűen úgy határozták meg, hogy 300 méter alatti területen szemcsés talajban 50 cm, kötött talajban 80 cm a fagyhatár, 300 méter feletti magasságban pedig 80 cm ill. 100 cm ez az érték. Ezt a meghatározást ma is alkalmazhatjuk. Az alapozási sík megválasztásánál közrejátszhatnak más tényezők is. Például, ha meg lehet takarítani az alapozás közben víztelenítései munkát, érdemes átgondolni azt a lehetőséget, hogy magasabban (de nagyobb alapszélességgel) alapozzunk. Ha a tervezett alapozási sík alatt olyan nem teherbíró réteg van (pl. tőzeg), amiből süllyedések származnak: érdemesebb lejjebb menni az alapozással.

 

A teherviselő réteg milyensége és eloszlása sem elhanyagolható a megfelelő alapozási mód meghatározásánál. Előfordulhat, hogy az épület helyén egy pár méter hosszig megfelelő, teherbíró talaj található, ám ez a réteg átvált például egy vékonyabb-vastagabb feltöltés rétegre, vagy egy régi vízfolyás hatására ott maradt szerves földtömegre. Ebben az esetben komolyabb alapozási mód szükséges, vagy változtatni kell az elhelyezendő épület alakján, formáján. Amíg a kisebb teherbírású, de egyenletes eloszlású altalajból származó egyenletes épületmozgás (süllyedés) egy elfogadható és megelőzhető tényező, addig a különféle fizikai tulajdonságú talajok hatására keletkező egyenlőtlen épületsüllyedés igen komoly károkat, nem egy esetben az épület tönkremenetelét okozhatja.

 

Minden építmény esetében igen fontos az épület alatti és körüli felszín alatti vizek megléte, vagy hiánya. A vályogházas építkezés esetében ez fokozottan érvényes.

 

A felszín alatti vizeket több kategóriába soroljuk, a síkalapozásnál a talajvíz és a rétegvíz az, amely hatással lehet az épületre. A rétegvíz abban különbözik a talajvíztől, hogy általában két vízzáró réteg között áramló vizet nevezzük így. Jelentősége azokon a területeken van, ahol a felszín domborzati viszonyai miatt a rétegvíz a felszín közelébe kerülhet - netalán kiléphet a felszínre.

 

A felszín alatti vizek fizikai és kémiai hatásokkal jelenthet kárt. A fizikaiak közül a víznyomás és az alaptest anyagában fellépő (hajszáleres, vagy más) vízbejutás, a kémiaiak közül a víz agresszív hatása a legjelentősebb.

 

A "szokásos" talajvíz nyomása elleni védekezés előre számítható, kalkulálható, nagyobb gondot jelent az, ha valamilyen ok miatt megemelkedik a talajvíz szintje, és nyomása. Ugyanilyen súlyos - és napjaink aszályos időjárása esetén egyre gyakrabban előforduló - gondot jelenthet a talajvíz radikális süllyedése, amikor a talajból eltűnik a sok tényezőt befolyásoló nedvesség. A fizikai hatások a rétegvizeknél fokozottan jelentkeznek, ugyanis a rétegvíz (a domborzati viszonyoknak, a vízzáró rétegek elhelyezkedésének megfelelően) rendszerint mozgásban vannak. Extrém körülmények között lejtős területeken ezek a vizek összegyűlhetnek, feltorlódhatnak az épület mögött. Mintegy felszín alatti vízlencsét alkotva súlyos, nehezen helyrehozható károkat okozhatnak az épületben.

 

Az épület alapozásának megtervezésekor azokon a területeken, ahol extrém állapotok vannak, minden esetben megköveteli az építési hatóság részletes talajmechanikai szakvélemény készítését. Vályogházak építésénél ilyenek nem készültek régen, ám aki új ház építését tervezi, annak érdemes elgondolkozni az ilyen körülmények nélkül is, rászán-e egy kisebb összeget a vizsgálatra, hogy később nem érje meglepetés.

Melyek ezek a hatások?

Csak néhány a lehetségesek közül:

Foghíjbeépítés, vagy egy már meglévő épület közvetlen közelébe történő építésnél úgy kell az új épületet elhelyezni, hogy a régi épületben ne keletkezzen kár - ugyanakkor az új épület se károsodjon a már meglévő épület hatásától. Azaz nem terhelhetjük rá új épületünket a már ott álló épület szerkezeteire, vagyis az alapozási síkot a régi épülethez igazodóan kell meghatározni. A megfelelő mód az, ha megvizsgáljuk a már meglévő épület terhelési zónáját, és az új épület helyét úgy választjuk meg, hogy az alapunk ne essen ebbe. ha mégis, akkor a megfelelő alapozási mód megválasztása igen fontos.

 

Szintén nagyon fontos, és gyakran elfelejtkeznek az építők arról, hogy nem csak a kész épület hatásaira kell gondolni, hanem az építkezés, kivitelezés során fellépő hatásokra is. Az elmúlt években, évtizedekben számos (gyakran tragédiába torkolló) példája volt annak, hogy egy új építmény kivitelezésénél nem vették figyelembe az építési terület közvetlen szomszédságában lévő épületek tulajdonságait. Ilyen esetekben elsődleges a meglévő épületállomány védelme. Elég egy túl hosszú ideig nyitva tartott munkaárok, vagy egy nagyobb intenzitású eső, és már megvan a baj.

 

Az épület alatt egy addig nem ismert vízfolyás, vízér is előfordulhat. Ez főleg nagyobb természetes felszíni vizek (patakok, mocsaras terület, esetleg folyóközeli részek) esetében fordulhat elő, de figyelni kell a lejtős területen történő építkezéseknél is.

 

A kifejezetten alföldi, folyók által lerakott altalaj-jellegű területek kivételével gyakran előfordulhatnak természetes vagy éppen mesterséges üregek (barlangok, pincék). Hazánkban jelenleg több mint 100 olyan település van, amelynek súlyos gondot okoz a régi korok emberei által vájt pincék, üregek megléte.

 

Építkezés, tervezés előtt ismerjük meg ezeket a körülményeket is, mert az általuk okozott károk elhárítása óriási anyagi áldozatokat igényel. Nem lehetetlen ezeken a helyeken sem az építkezés, de vannak bizonyos előírások, melyek betartása szükséges.

 

Ilyen esetben mindenképpen kérjük szakember segítségét.

 

Szintén szakember segítsége szükséges abban az esetben, ha löszös talajkörnyezetben kerül sor építkezésre, felújításra. Nem is gondolnánk, milyen sok helyen okoz gondot hazánkban ez a speciális talajfajta. A Duna mentén, a Balaton-felvidéken számtalan esetben történt már talajcsúszás, épületkárosodás a nem megfelelően használt lösztalajok miatt.

Miután az épület környezetét megvizsgáltuk az alapozás szempontjából, rátérhetünk magára az alapozási, épületszerkezetek tulajdonságaira.

 

Legfontosabb az épület súlya, nagysága. Hiszen - mint azt az előbb írtuk - az alap feladata az épület terhét átadni és elosztani a teherviselő talajnak. A különféle épületek különféle súllyal nehezednek az alapra. A vályogházak esetében aránylag könnyű helyzetben vagyunk: ezek a házak többnyire egy szintesek, csak ritkán épülnek nem lakás céljára. A tervezési szabványok meghatározzák az épületek alapozásának tervezési előírásait, de néhány szabályt meg kell ismernünk.

A vályogházak építési rendszeréből, alakjából adódóan a sávalapok a legelterjedtebbek. Sávalapnak azt nevezzük, amikor a szélességi és hosszúsági méretek aránya meghaladja az 1 : 3,5-öt. Az alapok követik a falak irányát, ám szélességük nagyobb azoknál.

Az alapozás szélességének meghatározására egyszerűbb, bonyolultabb képleteket alkalmaznak. A számításnál figyelembe kell venni az alatta található talaj határfeszültségét (magyarul: mekkora terhet bír el négyzetcentiméterenként, négyzetméterenként). Alapesetben a sávalap keresztmetszete négyzet, téglalap alakú.

Betonalap

 

Ha a talaj határfeszültsége túl nagy szélességet eredményezne, akkor - anyagtakarékosság érdekében - az alap lefelé szélesedik - leginkább trapéz keresztmetszetű. Tégla- vagy kőalapoknál a lépcsős, betonalapoknál mind a lépcsős, mind a ferde síkkal történő szélesítés megoldás. Fontos az egymáshoz kapcsolódó alaptestet, alapsávok megfelelő csatlakozása. A megfelelő alak, méret meghatározása az ilyen alapoknál is a szabványok alapján történik meg.

 

Téglaalap lépcsőzése

 

 

Közvetlenül a fal alatt minimum 5 cm szélesítés mindkét oldalon szükséges. Az így elkészült alapra kerülhet a szigetelés, majd a felmenő fal.

 

Fontos, hogy az alaptest megfelelő merevséggel rendelkezzen, és megfelelő legyen a kapcsolata a felmenő falszerkezetekkel. A merevséget (betonalap esetén) vasak beépítésével növelik.

Az alapozási mód megválasztásakor mindenképpen szem előtt kell tartani a gazdaságossági szempontokat is. Hiszen egy gazdasági épülethez, vagy egy olyan épülethez, mely csak rövid (egy-két évtized) időtartamú, nem érdemes túlméretezett alapot készíteni. De ez nem csak a vályogházakra, bármely más épülettípusra érvényes.

 

Az alapozás anyagának kiválasztása is fontos: ha lehetséges helyi építőanyag beszerzése, érdemes azt felhasználni, mint a drágább, nehezebb beszerezhető anyagot.

 

Az anyagkiválasztáshoz közvetlenül kapcsolódik az építési technológia. Noha a síkalapok építés nem bonyolult dolog, és ez szinte a leginkább házilagosan végezhető munka, nem szabad elfelejtkezni azokról az általános szabályoktól, melyek az általános építési munkákra is vonatkoznak (betonkeverés, betonozás, téglafalazás, stb.)

 

A betonalapokat általában a munkaárok fenekére (kis kiegyenlítő ágyazati kavicsrétegre) fektetik. Készülhet zsaluzat közé, de gyakran a magában megálló földfalak közé is. Anyagtakarékosabb formája az ún. úsztatott beton, melybe megfelelő szilárdságú köveket helyeznek. A kövek mérete meghatározott, és fontos szempont, hogy a kövek megfelelően beágyazva legyenek a betonba (ne érjenek egymáshoz), ezzel megelőzhető törésük.

 

A téglalapokat az alapárok fenekére terített 5-6 cm vastag homokágyra, esetleg mészhabarcsrétegre terítik. Az alap vastagságát a tégla mérete adja ki, a szélesítést általában féltégla szélességben határozzák meg. A szélesítés lépcsőzési magassága legalább két tégla magasság.

A falazást a felmenő téglafalakhoz hasonlóan kell végezni (állóhézagok nem kerülhetnek egymás fölé, a téglák habarcsba kerülnek stb.). Ugyanígy készül a terméskő alap, ahol a vastagabb habarcsrétegeket ékekként berakott kövekkel oszthatják meg.

 

Közvetlenül az alapokra kerül a szigetelés. Két típusa van a szigeteléseknek: a vízszintes falszigetelés és a függőleges. A vályogházaknál többnyire az előbbi használatos. A szigetelés az alaptest felső síkjára készül. Mivel igen sok új szigetelési technológia létezik, ezért ehelyt csak a legáltalánosabb, bitumenes lemezszigetelés elveivel foglalkozunk. A vályogházaknál (más csak hosszú élettartamuk, és olcsósságuk miatt is) ez a legelterjedtebb. A szigetelés célja, hogy a talajból az épület szerkezet felé áramló vizet ne engedjük a teherhordó falazatba. A szigetelés elkészítésének is igen sok szempontja van, számunkra a legfontosabb, hogy megfelelő tartóssággal és biztonsággal rendelkezzen.

Állandó emberi tartózkodásra használatos helyiségekben, tovább romlandó anyagok tárolására szolgáló helyiségekben teljes szigetelésre, teljes szárazságra kell törekedni. A vályogházaknál úgy az ötvenes évekig rendszerint nem készültek szigetelések. A modern falusi háznál (még ha vályogból készült is) már igény volt a megfelelő, modern szigetelés elkészítése - de ezeknél a szerkezeti részek is másként alakultak. Ügyelni kell azonban arra, hogy a vályogházak falainak teljes kiszárítása sem lehet cél, mert ezzel az agyagszerkezet elveszti tartását, és megroskad. De erről majd a házak hibáinál foglalkozom.

 

A szigetelések előkészítésekor meg kell határozni, hogy mi ellen kell szigetelnünk. Leggyakoribb a talajnedvesség ill. talajvíz elleni szigetelés. A szigetelési mód megválasztásakor természetesen nem elkerülhetetlen annak anyagi vonzata, ám elkészítésük alapelvei azonosak minden rendszerrel:

- a szigetelésnek összefüggő, vízhatlan réteget kell alkotnia,

- a szigetelést lehetőleg minden oldalról szilárd szerkezet határolja (szigetelésvédő, tartó fal)

- egyenletes terhelés kerüljön a szigetelésre (ugyanis a nagyobb nyomás alól "kitér" a szigetelőlemez egy idő után),

- a szigetelés kiképzése vízszintes, vagy függőleges síkú legyen, ferde terhek átvételére nem alkalmasak a szigetelőanyagok,

- ahol munkafolyamatból vagy szerkezeti okból hézagokat kell kiképezni, ott a megfelelő átfedés biztosított legyen,

- a falcsatlakozásoknál a szigetelések csatlakozása megfelelő módon legyen megoldva,

- a szigetelésen lehetőleg ne kerüljön átvezetésre épületgépészeti vezeték, ha ez mégis szükségessé válik, akkor az megfelelően legyen kialakítva.

- a szigetelés megfelelő időjárási körülmények között (száraz idő, + 5 C fok feletti hőmérséklet) készüljön,

- se a szigetelés alá, se fölé, se az egyes rétegek közé ne kerüljön szennyeződés

- a szigetelés lehetőleg több rétegben készüljön, az egyes rétegek egymással fedésben kerüljenek elhelyezésre (azaz átfedéssel).

- sarkokban, felhajtásoknál a szigetelés megfelelő sugárral készüljön,

- természetesen nem engedhető meg semmilyen törés, vagy folytonossági hiány a lefektetett szigetelőrétegben.

A vályogházak alapozásáról

Az alapozásokról és a szigetelésekről fent leírt dolgok olyan általános tudnivalók, melyek majd minden épületfajta tervezésekor, építésekor szem előtt tartandók.

 

Az alapozások tervezése, kivitelezése, az alapozási hibák vizsgálata, a szigetelések elkészítése a mérnöki tudomány olyan ágazatai, melyek egyrészt nagy szakmai tudást igényelnek, másrészt melyekről ezer-és ezerszám jelentek meg könyvek, szakdolgozatok, útmutatók. Hazánk is jeles mérnökökkel dicsekedhet e téren. dr. Széchy Károly, vagy Rétháti László neve nemzetközi hírű. De nem lehet nem megemlíteni dr. Gabos Györgyöt, aki az Ybl Miklós Építőipari Főiskolán igyekezett széleskörűen megismertetni a hallgatókat az alapozások, mélyépítési feladatok fontosságával, és építészeti összefüggéseivel.

Ám nézzük, mit tettek eleink, amikor vályogházat akartak építeni, hogyan oldották meg az alapozási problémákat?

 

Először is tájékozódtak a környéken. Megismerték a szomszédos épületek építésénél alkalmazott alapozási módot, mélységet (egyszerű volt ez abban az esetben, ha éppen ők maguk is jelen voltak, amikor az épült). Ha a szomszédos épület állt, akkor nem nagyon tértek el az ott alkalmazott anyagoktól, technológiáktól.

A ház helyének kijelölése után általában leszedték a felső földréteget (termőréteget). Ezt a ház teljes területén megtették, majd a már fekete (felszedett) területen pontosan kitűzték a falak vonalait. Az egész ház fala kitűzésre került (tehát a válaszfalak is, hiszen a vályogházak (még a vályogtéglából épültek is) egyben készültek el.

A kitűzést, vagy inkább csak kivonalazást madzaggal végezték. Általában a falaknak csak egyik oldalát jelölték ki, onnan 50 - 60 cm-re húzódott a fal másik széle. Régebben csak jól megdöngölték a fal alá kerülő földet (fadöngölőkkel). Esetleg, ha laza volt, mélyebben szedték ki a talajt, és rétegenként döngölve visszatöltötték. A XIX. század elejétől kezdve készültek már kő- vagy téglaalapok is. Itt is igyekeztek a legkisebb munkával dolgozni. A köveket, téglákat mészhabarcsba helyezték.

Ha kisebb méretű kövek álltak rendelkezésre, akkor csak beszórták az árokba. Míg a rakott kőfal szabályos habarcssorok került, az öntött kőfal másképp készült: a kövek közé beöntötték a híg oltott meszet, és az ott kötött, szilárdult meg. Ezek a falak néha olyan kemények voltak, hogy még csákánnyal sem lehetet tőket szétverni. (Ez a falazási mód évezredek óta ismert: várak, templomok, városfalak őrzik mai napig az öntött építési technológia emlékeit).

Ha tiszta földalap készült, akkor ügyeltek arra, hogy ne kerüljön nagyobb kő az alapként szolgáló földbe, mert az "megtörte" az agyagot.

A tégla, kő alap felső síkja nem nyúlt a környező terep fölé, csak abban az esetben, ha vályogtégla fal készült. A vert, rakott falat a föld felszínével egy síkból indították. A vályogtégla fal alá az ötvenes évektől szabályos szigetelést helyeztek el, és a fal erről indult. Ha valamilyen okból az alaptestnél szélesebb munkaárok készült, a kikerülő fold egy részét visszaszórták az alap mellé, jól ledöngölték - ezzel befejeződött az épület alapozása.

Pontalapok, lemezalapok

 

Ritkábban, de a vályogházas építési módnál is alkalmaztak pontszerű illetve lemezalapot. Pontlapokat a pillérek, oszlopok alá kellett elhelyezni. Ezek mélysége általában a sávalapénál nagyobb.

A pontalapoknál fontos, hogy a rákerülő fa, vagy téglaoszlop, pillér csatlakozása az alappal megfelelő legyen. Faoszlopokat vázas épületeknél, vagy a hagyományos parasztházak tornácánál láthatunk. Ezeknél ügyeltek arra, hogy a faoszlop alja ne mehessen tönkre: lekezelték, és a közvetlenül a föld felszínén lévő részét körbevették valamilyen burkolattal (pl. élére állított téglával). Ennek az volt a célja, hogy az állatok ne kaparják ki az oszlopok körül a földet, tovább, hogy télen a hó ne áztassa a tartóoszlopokat lábát.

 

A falak megerősítési módszereinél ill. az áthidalók utólagos beépítésénél jeleztem, hogy mindenképpen égetett téglaszerkezet használata a célszerű: ezeket az utólagosan beépített pilléreket is megfelelő módon alá kell alapozni (pontszerű alappal). Ennek elsődleges oka, hogy a téglaszerkezetek igen nagy terhet adnak át a talajnak (hiszen már csak az önsúlyuk is jóval nagyobb), ezt a régi, meglévő talaj, vagy alap nem biztos, hogy el tudja viselni.

Lemezalapokkal ritkán találkozunk a vályogházaknál, noha voltaképpen a padlóbeton is egyfajta lemezalapnak tekinthető. A XX. században épült házak esetében (főleg a négyzetes alaprajzú épületeknél) előfordulhat, hogy a pince, vagy egy-egy helyiség alja betonlemez alapozást kap. A lemezalap elkészítésének is megvannak az előírásai, a vályogházaknál azonban vigyázni kell arra, hogy az ilyen alap alá kerülő szigetelés ne vezethesse a vizet a földfalakhoz. Mivel ezeknél az épületeknél a falak is megkapják már a szükséges szigetelést, ez a hiba elkerülhető - de utólagos építésnél mindenképpen figyelnünk kell erre.

Természetesen minden alapozási típusnál külön figyelmet kell fordítani az esetleges épületgépészeti átvezetésekre, faláttörésekre. Mivel ezek minden épületnél egyformán fontos szempontok, ezért erre külön most nem térek ki.

A FAL

A vályogépítkezés körülményeit az anyaglelőhely, annak megközelíthetősége, a kitermelés egyszerűsége vagy bonyolultsága, és a falak megmunkálása határozza meg. Napjainkra már elfogadott tény, hogy a vályogfalak, a természetes anyagokból készült falak jó szerkezetek: néhány évtizede ez tabu volt, száz éve pedig kényszerűség okán alkalmazott falazási módszer.

Az úgynevezett vályogfalak alapanyaga különféle (az építési eljárástól, az anyag "megdolgozásától" függő) összetételű és képlékenységű vályog. A vályogot tiszta agyagból, szemcsés adalékból (homok) és rostos adalékból (szalma, pelyva, szecska, esetleg nád) készítik.

A falak anyagösszetétele: A szemcsés és rostos adalék mennyisége a tiszta agyag minőségétől (sovány, kövér agyag) függ. Természetesen közvetve az ebből az anyagból épített fal minősége is főleg az agyagalap minőségétől függ. Minél tisztább az agyag - minél kövérebb - az annál jobban zsugorodik, de annál nagyobb szakítószilárdsága is. Például a nagyon sovány agyagé 0,05 kg/cm, míg a nagyon kövér agyagé a 0,4 kg/cm-t is elérheti.

A kövérebb agyagnál több szemcsés és szálas adalékra van szükség. A nagyon kövér agyagnál a szemcsés anyag keverési aránya 2:1. 1:1. Köbméterenként 15 - 18 kg szálas adalékot kell hozzáadni. A sovány agyaghoz nem kell homokos adalék, és a szálas adalék mennyisége is csak 2-5 kg/m3 kell, hogy legyen. Az adalék meghatározásánál figyelmemmel kell lenni arra, hogy minél több az adalék, a fal, a vályog teherbíró képessége annál kisebb - ezzel szemben nagyobb a hőszigetelő képessége.

Részletesen olvashatunk a vályogok keverési arányának és teherbíró képességének összefüggéséről a Molnár Viktor okl. mérnök, főiskolai adjunktus által feldolgozott vizsgálati anyagban.

A vizsgálat eredményei:

 

- a préselt vályogtéglák tömege 7,38-7,89 kg között változik, átlagosan 7,67 kg, szórása 0,151.

- a téglák tényleges mérete pihentetés után a névleges mérettől max. ą5 mm-t tér el

-a vályog téglák sűrűsége ?=1,82-1,94 g/cm3 között változik, átlagosan 1,89 g/cm3, szórása 0,0359.

-a téglák hajlító-húzó szilárdsága 0,26-0,88 N/mm2 között változik, átlagosan 0,64 N/mm2, szórása 0,1555

-a téglák nyomószilárdsága 2,82-3,75N/mm2 között változik, átlagosan 3,25 N/mm2, szórása 0,2493,

 

A vályogfalak két fő építési módja ismert: az elemekből (téglákból) falazott, és a homogén fal.

Az első mód két fő típusra osztható: a vályogtégla fal, és a téglát kevésbé formázó, inkább nagyobb, lapított sárgömbökből rakott ún. csömpölyegfal.

A homogén vályog-falazási módszerek között megkülönböztetünk 3 fő típust, amelyek aztán tájegységenként kis mértékben módosulhatnak - és elnevezésük is sokféle lehet egy-egy országrészben:

- a mintadeszkázat, "zsaluzat közé rakott ún. vert fal

- a villával, kapával épített úgy rakott fal

- és a vessző, vagy nádfonatra tapasztott ún. paticsfal.

 

A vályogfalak fő tulajdonságai (dr. Gábor László Épületszerkezettan című könyvének leírása szerint):

- a vályogfal a faszerkezetekkel szemben éghetetlen

- jelentős (1600 - 2000 kg/m3) súly

- kis nyomó és igen csekély szakítószilárdság

- zsugorodási hajlandósság (mely a tiszta agyagtartalomtól függ)

- a szálasanyag tartalom növekedésével fokozható, egyébként nagyjából a téglafaléval egyező hőszigetelőképesség (50 cm vastag vert fal "k" értéke 1,1 kcal/m2óC)

- a téglafalaknál kedvezőbb hőtárolási képesség és hanggátlás

- nagyfokú nedvesség- és (nedves állapotban) fagyérzékenység)

A fentiek miatt a vályogfalakat maximum kétszintes (de inkább csak földszintes) épületeknél lehet alkalmazni, és csak nagy falvastagsággal (50-60 cm vastagságban). Ezeknél az épületeknél is azonban a boltíveket, kéményeket, pilléreket égetett téglából kell készíteni. A vályogfalak nedvesség és fagyérzékenysége miatt vízálló és fagyálló alapra kell helyezni, vízszigeteléssel kell ellátni és a különféle külső (csapadék) és belső (épületgépészet, pára) nedvesség elleni védelméről gondoskodni kell. A külső nedvesség elleni védekezés: az esővíz megfelelő elvezetése - széles tetővel, tornáccal, és jó állapotú csapadékvíz-elvezetéssel. A belső vízvédelem a megfelelő, jó minőségű, és tartós épületgépészeti szerelvényeket, kiegészítőket, berendezéseket jelenti, valamint a belső használat során keletkező pára elleni védelmet. (csempézés, megfelelő szellőzés stb.). A vályogfalakat gyakran károsíthatják rágcsálók, az általuk kirágott járatok gyengítik a falazatot. Fontos, hogy a vályogfalakat csak száraz időszakban lehet építeni (nyári hónapokban).

Inhomogén falak
Csömpölyegfal, gömbölyegfal
A vályogtégla fal
Homogén falak
A rakott fal
A vert fal
A paticsfal
Még néhány szó a vályogfalakról

Inhomogén falak

Csömpölyegfal, gömbölyegfal

A csömpölyegfal a vályogtégla-fal elődjének nevezhető. Míg ez utóbbi szabályos formájú, sablonnal készített elemekből áll, a csömpölyegfal nagyjából akkora méretű földlabdából, melyet egy ember meg bír emelni (25-35 cm átmérőjűek). A csömpölyegek, gömbölyegek formája lapított gömb alak, esetleg egészen nagy ívben lekerekített sarkú s élű téglatest (a ma tömbökben kapható sajtokhoz hasonlít formájuk). A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz, ez nem csak a két egymás fölötti elem egymáshoz tömörödését volt hivatott szolgálni, hanem a gömbölyegek formáját is a tégláéhoz közelítette.

Egyes helyeken az ilyen falnak az elnevezése fecskefal - ez a fecskefészekhez hasonlatos kinézetére utal �, a Dunántúlon mórfalnak, Zalában gombócfalnak is nevezik.

A vályogtégla fal

 

A vályogtégla mérete változó, általában 30x15x15, 32x15x12 cm. A vályogtégla úgy készül, hogy a megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagot faformákba töltik, és abban fával csömöszölik. A formákból kivett téglákat napon szárítják meg. a száradó téglákat védeni kell az esőtől és a kiszáradástól. Ezt lehet úgy is, hogy oldalfalak nélküli tetőszerkezet alá rakják, de legegyszerűbb módja az, amikor valamilyen anyaggal (homok, nádtörek) betakarják a téglarakásokat. A vályogtéglák gyártásáról lásd az Akik a Házakat építettékcímű oldalakat. oldalakat.

A terepszint fölé vezetett tégla, kő vagy beton alapra ill. lábazatra készül. A lábazaton szigetelés fektetése szükséges, ezt a szigetelést célszerű egy égetett téglasorral védeni. A téglákat szabályos kötésekkel, általában agyagból (sárból) készült habarcsba falazzák, ritkább esetben mészhabarcsba. A vályogtégla fal vastagsága általában másfél tégla (50 cm) vastagságú. Ritkábban, válaszfalként készül 32 cm vastag fal is, de erre terhelés nem adható. A sarkokat, pilléreket, kávákat, a kéménykürtőket égetett téglából kell építeni. Szintén égetett téglából, vagy kőből készíthető a nyílászárók feletti áthidalás, ám kisebb fesztávolságnál (pl. kis méretű ablak, ami a régi házaknál általános volt) vályogtéglából is kialakítható az áthidalás. Elterjedt a fagerendás áthidalás is, efölé azonban nagyobb súlyú szerkezet már nem építhető. A fagerendákat le kell kezelni gombásodás ellen, és ebben az esetben hosszú-hosszú évtizedekig alkalmasak áthidalásnak. Lehet áthidalást vasbeton gerendával is készíteni, ám ekkor célszerű a felfekvési felületét égetett téglával kiegészíteni.

A nyílászárók helyét előre kijelölték és vagy a falazással egyidejűleg elhelyezték őket, vagy deszkákkal, lécekkel a helyüket biztosították.

Amikor a megfelelő falmagasságot elérték, kerülhetett fel a gerendázat és a tetőszerkezet a falra (ezeket lásd a következő fejezetekben.)

Elterjedt az a megoldás is, hogy a falazat külső felét vegyesfalként alakítják ki (tégla ill. kő és vályogtégla vegye alkalmazásával), ebben az esetben ellenállóbb a külső hatások ellen, és mészhabarcs vakolást is lehet alkalmazni.

A vályogtégla falak rakásához szakértelem kellett, amennyiben kőműves nem volt a munkához, falrakókat alkalmaztak (lásd: Kiss Lajos könyvéből idézet) Az ilyen fal ránézésre nagyjából egyenes vonalú, irányeltéréseket csak a tapasztás okozhat.

 

 

Vályogtégla fal rakott kő alapon

 

Préselt vályogtéglából készült falazat
Agyaghabarcsba rakott vályogtégla fal metszete

 

Vályogtéglák

Homogén falak

A rakott fal

 

A rakott fal építésekor öntőforma nélkül helyezik egymásra az agyagrétegeket.

A rakott falhoz felhasznált agyag képlékenyebb, nem egy esetben az építési terület, telek anyagát használják fel. A régi időkben a rakott falhoz szükséges agyagot emberi erővel taposták, vagy háziállatokkal (ló, szarvasmarha) járatták meg. Járatás közben keverték bele a pelyvát, töreket, esetleg nádat. Fában gazdagabb vidékeken a rakás közben kisebb gallyakat, ágakat is tettek a vályoghoz, hogy még tartósabb legyen.

A fal alapja, illetve a lábazat szintén kőből, téglából épül, az előbb említett szigetelés elengedhetetlen.

A vályogot villával, esetleg kapával rakták fel. Annyi agyagot vett a szerszámra, amit meg bírt emelni, és hozzácsapta az alatta levő réteghez. A megfelelő erejű rácsapás biztosította az agyag összedolgozását - úgy, ahogy a gyermek több kis gyurmából összerak egy általa megálmodott alakot. Ezért is volt célszerű a helyi anyag felhasználása, mert nem kellett külön gondoskodni a szállításról. Egy-két "állással" a megdolgozott agyag a falba került. Rakás közben a fal szélességét az agyag adottságai határozzák meg: amelyen vastagságban megáll, olyan vastag lesz a fal.

A rakott fal építéséhez több ember kell, mint a vályogtégla fal építéséhez, mert csak akkor lesz homogén a fal, ha egyszerre készül el minden része. Nem szabad engedni, hogy kiszáradjon a fal építés közben, de óvni kell az esőtől is.

E falaknál is elterjedt a téglával való kiegészítés. A rakott fal onnan ismerhető fel, hogy jelentősen vastagabb, mint a vályogtégla-fal és vonala általában nem "nyílegyenes". Ennek oka az, hogy a rakott falat elkészülte után vágják egyesre - általában ásóval. De ez - meglátásom szerint nem hátránya a falnak, a vályogépítkezéshez hozzátartozik ez a körülmény. A nyílászárókat az építési technológiából következően csak utólag lehet kivágni.

A rakott fal építést egyes helyeken nevezik fecskefalazásnak is.

A vert fal

A vert fal abban különbözik a rakott faltól, hogy mintadeszkázat közé úgy készül, hogy a bekerült agyagot fa döngölőkkel még meg is tömörítik. A mintadeszkázat szétszedhető és újból összerakható, esetleg függőlegesen csúsztatható szerkezetű.

A vert fal építésének kezdetén a deszkázatot a lábazat fölött a fal szélességének megfelelő távolságra összefogják (pántolják). Legelterjedtebb módozata az volt, amikor megfelelő távolságra egymással szemben oszlopokat vertek le, és a deszkázatot, zsaluzatot ehhez rögzítették. A zsaluk egymástól való távolsága általában 50 cm. A földneves vályogot 20-40 cm vastagságban a deszkázat közé helyezik, és sulykolókkal, döngölőkkel tömörré verik, esetleg botok végével megszurkálják (a levegő kiszorítása céljából). A döngölésnél ügyelni kell arra, hogy a mintadeszkázat el ne mozduljon a helyéről, vagy a döngölt földtömeg ki ne csússzon a deszkázat közül.

A vert fal anyaga is a törekkel, szalmával, pelyvával kevert föld. Ahol be lehet szerezni, az egyes rétegek közé hosszában fektetett nádréteg is kerülhet. Ügyelni kell arra, hogy kő, keményebb anyag a fal belsejébe ne kerülhessen, mert az a föld "szakadását" okozza.

Az ilyen fal építését szakaszosan, de hosszabb munkaszünetet nem tartva kell végezni. A már megszilárdult falszakasz mellől a mintadeszkázatot elbontják, és egy réteggel magasabbra helyezik. Ha a deszkázat csúsztatható, akkor feljebb húzzák. Szintén figyelni kell arra, hogy a frissen készült fal meg ne ázzon, de teljes kiszáradásnak se legyen kitéve. Tekintettel arra, hogy a fal egyben készül, a nyílászárók helyét utólag vágják ki rajta, ami nagy figyelmet igénylő munka.

A falsarkokat, kereszteződéseket, a nyílászárók falkáváit általában megerősítik: nádcsomók, égetett tégladarabok beépítésével. Ennél a falnál is jó megoldás, ha a pilléreket, kávákat már eleve téglából rakják.

A vert fal is készülhet vegyes falazatként. Ebben az esetben általában a fal külső síkjánál használnak követ vagy égetett téglát. Ekkor alkalmazható a mészhabarcs vakolat, és a fal tartósságát is emeli az eljárás.

A vert fal felületkezelése is általában agyagpasztással történik.

A vert falas építési technológia elnevezése országrészenként változik: elterjedt neve: a Dunántúlon tömésfal, tömött fal, a Tiszántúlon vert fal az elterjedt neve.

 

Vert fal - a falon látható lyukak a kaloda összefogására szolgáló hevederek nyomai - a vert fal erről ismerhető fel

 

A paticsfal

Olyan fal, melyben a fő "tartószerkezet" oszlopok közé font vessző, vagy nádfonat. Ezt tapasztják meg sárral, agyaggal. Gyakori a "sövényfal" megnevezése is, hazánkban egészen az 1930-as évekig gyakran építettek ilyen házakat.

Általában tartós faanyagot (ha volt, tölgyet) használtak oszlopnak. A földbevert - és a ház magaságának megfelelő - oszlopok közé sövényfonást készítettek megfelelő magasságban. erősítésként kerülhetett bele vastagabb faág is megfelelő magasságokban. Ezeket az oszlopokon keresztül fúrt lyukakon dugták át. Fonásra lehetett gyengébb faanyagot is használni.

 

Kisebb igényű épületeknél (pl. tárolóknál) nádból is fontak, de ez nem volt hosszú életű, inkább időszakos épületeknél fordult elő.

A sövényfalak,paticsfalak elkészítésének technikája visszanyúlik egészen az emberiség korai korszakáig.

Építésük igen egyszerű és minden, a természettel szoros kapcsolatban élő ember önállóen képes volt megalkotni.

Először is a földbe szúrva, vagy fekvő gerendákba vastag faoszlopokat állítottak, ezeket "sasfáknak" nevezzük.

Az oszlopokra gerendák kerültek, így alakult ki a ház "csontváza". A gerendákat "varrófáknak" hívják egyes vidékeken, mert ezekkel fogták össze a ház oldalait.

Az álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás mellé. Ettől az építmény úgy nézett ki, mint egy kerítés. Vannak tájak, ahol kerített háznak is hívják az ilyen épületet.

 

A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak - egy sövényfal alakult így ki. rajz

 

Végül a fonott sövényt két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. Az ilyen falat nevezzük paticsfalnak.

 

 

A paticsfal vékonyabb, mint a tégla, vert fal, hőtartó képessége is kisebb. Állékonysága azonban nagy, egy paticsfalú ház szétbontása szinte emberfeletti munkát igényel.

 

Karóközös sövényfal

Még néhány szó a vályogfalakról

 

Minden, földből készült háznál az elkészülte után megjelenik egy-két repedés. Ez az anyag száradásának, ülepedésének tudható be. Nem jelent gondot akkor, ha kezelik: a repedéseket kikaparják, és agyaggal betapasztják. Igen fontos a fal megfelelő karbantartása, erről később szólunk.

Tapasztalatom szerint az imént felsorolt vályogépítkezési módok ritkán keverednek, amennyiben egy vert, vagy rakott fal megsérül a pótlása, javítása ritkán szokott vályogtéglával történni, inkább az égetett tégla alkalmazása a szokványos.

A vályogfalak tervezésénél nehéz dolga van a szakembernek.

Az újonnan készülő föld anyagú épületeknél meg lehet határozni az építőanyag szilárdsági tulajdonságait - főleg, hogy ezek az új épületek mind a vályogtégla-falazásos módszerrel épülnek. Bár ezeknél is vannak bizonytalansági tényezők, hiszen az agyag és a töltelékanyag nem annyira jól szabványosítható anyag, mint a cement, beton vagy az égetett falazóelemek. De azonos helyről beszerzett, előzőleg laboratóriumi keveréssel kikísérletezett vályog falazóelemnél van egy bizonyos állandóság, főleg abban az esetben, ha gyártás során a technológiai előírások betartásra kerülnek.

Sokkal nehezebb egy már elkészült vályogfalhoz kapcsolódó tervezési munka felelős teljesítése. Legtöbbször az a kérdés merül fel, mennyire állékony egy fal, illetve a másik gyakori kérdés: lehetséges-e még egy emeletet, vagy egy tetőtérbeépítést megvalósítani. Azt hiszem, erre a két kérdésre csak nagyon nagyon óvatosan adhat választ bárki. Az évtizedekkel - esetleg évszázadokkal - ezelőtt elkészült falak anyagösszetétele nehezen állapítható meg. De ha ez sikerülne is, nem lehet tudni azt, hogy a falat élete alatt milyen behatások érték - melyek befolyással lehetnek állagára.

A fal anyagát, összetételét természetesen lehet vizsgálni, de az eredmény nem egyszer arra vezet, hogy: ennek a falnak, háznak már régen össze kellett volna dőlni. De az mégis áll.

A helyes válasz: ha a fal már áll ötven-hatvan éve, akkor az elkövetkező ötven-hatvan évet is megállja, amennyiben nem éri valamilyen súlyos károsodás. Ilyen hatás lehet dinamikus hatás (a földrengést és a dózerolást kivéve szerintem nincs az a dinamikus hatás, ami egy vályogfalat leomlasztana), és a nedvesség hatása. Ez utóbbi már igen komoly gondot okozhat - de erről egy másik fejezetben szólok.

Lehet-e emeletráépítést készíteni vályogházra?

Azt mondom, igen lehet. De...

De csak kompromisszumok árán.

A vályogfal - mint azt fentebb írtam - nem terhelhető túlzottan. Ezért az emeletráépítés felvetésekor a következőkkel kell számolnunk

- komoly, nagy szakértelmet igénylő és ezzel együtt sok pénzbe kerülő építészeti, szerkezeti munka szükséges. A legcélszerűbb megoldás valamilyen vázszerkezetet kialakítani, és a felső szint terhét erre átadni.

- a vázszerkezet kialakítása egyrészt az eredeti falazatba beavatkozást igényel - azaz a ház eredeti, és ezidáig jól működő szerkezeti egysége sérül,

- a ház külső formája az eredetitől egyre inkább eltér - azaz a ház külső formája, esetleg szépsége kezd eltűnni,

- igen-igen nagy költségbe kerül a megvalósítás.

 

Aki ezeket a kompromisszumokat hajlandó viselni, annak azt mondom: fogjon neki - bár ekkor már jobban járna egy teljesen új ház megépítésével.

Ha tehát valaki azért vesz meg egy kisebb házat, mert csak arra futja, és egy majdani felfelé történő bővítésben gondolkozik, inkább téglaházat vegyen.

A vályogfalazatú házak bővítésének ésszerű iránya az, ha a földszinti alapterületet bővítjük: lényegesen olcsóbb, és jobban illeszthető az eredeti formához, funkcióhoz. Nem terheljük vele a régi falat, esetleg készülhet az új rész is vályogból, és sokkal, de sokkal több lehetőséget kínál, mint a már meglévő falakra történő ráépítés.

Nem beszélve arról (jelzem, személyemtől igen távol áll a magyarkodás bármilyen formája), hogy a magyar ember életvitelétől igen-igen messze áll az emeletes lakóházbani életvitel - nem úgy mint a németalföldi, vagy angolországbéli emberekétől. De ez a tény csak az elmúlt 5-10 évben került elő új házak tervezésénél, megvalósításánál.

A vályogházak fő értéke a falazat milyenségéből adódik - ezért kellett ilyen sokat beszélnünk róla.

Külön téma - noha érintettük az előzőekben - az újonnan épülő földházak, bioházak falazása, erről az interneten találhatunk leírásokat.

KÜLÖNFÉLE FALAZATOK HŐTECHNIKAI JELLEMZŐI

 


 

(forrás: dr. Gábor László: Épületszerkezettan I. Tankönyvkiadó 1981.)

 

a: a fal anyaga

b: térfogatsúly (kg/m3)

c: hővezetési tényező (lambda) (kcal/móC)

d: hőátbocsátási tényező (k), a zárójelben megadott vakolatlan falvastagság esetén

e: tégla egyenérték (cm)

 

A FÖDÉMEK, GERENDÁK, ÁTHIDALÁSOK

 

 

A fafödémek, gerendázatok típusai
Gerendafödém
Deszkafödém vagy pórfödém
Pólyásfödém
Sárlécfödém
Nem látható gerendázatú födémek
Borított gerendafödém
Pallófödém
A mestergerendák
A fafödémek tulajdonságai, követelmények a fafödémekkel szemben
Mire kell figyelni a fafödémek tervezésekor, építésekor?
A gerenda méretei
Gerendakiosztás
Gerendafelfekvés, rögzítés
Tetőtérbeépítés és a gerendázat
Összefoglaló a fafödémekről, gerendázatokról
Nyílásáthidalók
Új nyílás bontása vályogházakban


Fafödém felújítása

A tönkrement fafödémek cseréje komoly szakértelmet és igen nagy ráfordítást igényel. Ezt a munkát mindenképpen bízzuk szakemberre. Igyekezzünk úgy ütemezni a födémgerendák, deszkázatok cseréjét, hogy az összehangban legyen a tetőfelújítással.

Igen sokszor felmerül annak igénye, hogy a régi, fagerendás födém megtisztításra kerüljön a régi szennyeződésektől, esetleg festésektől.

Egy régi kínai mondás szerint ezer szónál többet egy kép. Az alábbiakban bemutatok egy munkát, mely során egy gerendás fafödém került megtisztításra. Jó példa arra, hogy nem kell megijedni a látszatra rossz állapotú, vastagon bemázolt födémgerendáktól, deszkáktól.

 

Előtte
Előtte
Előtte
 
Utána
 
Utána
 
Utána

Padlásburkolatok

 A födémek az épület vízszintes lehatárolására szolgálnak. Míg a városi házaknál - és az újabb építkezéseknél-a födémeknek komoly teherviselő szerepük volt, addig a régi falusi építkezésnél általában ez a funkció kisebb szerepet kapott. A régi parasztházak minden esetben egy szintesek voltak, ez még a módosabb, kőből épült épületekre is érvényes.

Ezért ebben a részben a vályogházas építkezésben használatos fafödémeket tárgyaljuk részletesebben. A fejezet elején ismertetem az egyes födémtípusokat, majd a fafödémek tervezésére, építésére vonatkozó legfontosabb szabályokat, illetve szempontokat.

A fafödémek, gerendázatok típusai

A födémeket két fő típusba sorolhatjuk: a síkfödémek és a boltozott födémek. Ez utóbbi nem jellemző a paraszti építkezésre - főleg nem a vályogépítkezésre. Boltozatos födémet a régi időkben-a vár-és kastélyépítés mellett-csak a pincéknél alkalmaztak.

A síkfödémeket megjelenésük szerint két fő csoportba oszthatjuk: a látható gerendázatos és a takart gerendázatos födémek. Az elsők építése kevesebb anyagot kíván, és a gerendák megfelelő kiosztásával szép, látványos szerkezet alakítható ki. A második típus építése több anyagot kíván, ám ha fontosnak tartjuk a sík "plafon" meglétét - esetleg a plafon festését, bevakolását - akkor ez a megoldás a célszerűbb. Ez utóbbi hőszigetelő képessége is jobb.

Régi parasztházakban az előző típussal gyakrabban találkozhatunk, meglátásom szerint jobban is illik ezekhez az épületekhez.

Látható gerendázatú födémek

Gerendafödém

Szorosan egymás mellé helyezett, 15x15, maximum 18x18 cm keresztmetszetű gerendákból áll. Tekintettel arra, hogy igen nagy faigényű, általában a fában gazdagabb területen (azaz nem a mai Magyarország területén) volt elterjedt. Építése a legegyszerűbb, jó teherbíró és hőszigetelő képessége van. Hátránya, hogy költséges, és súlyos szerkezet, tehát a vályogfalakra nagy nyomást jelent. Előnye, hogy az elemei könnyen legyárthatók (a gerendákat általában csak szekercével bárdolták, faragták, és nagy teherbírású). Általában csak a gerendák alulra kerülő és oldalsó síkját faragták egyenesre, a felső (padlás felőli) felület természetes állapotú maradt (természetesen a kérget leszedték róla).

A gerendák 15-20 cm-re ülnek fel a falra. Tekintettel arra, hogy összefüggő felületet ad, az alsó síkjuk vakolható is. De rendszerint csak pácolással kezelték őket. Komolyabb szerkezeteknél az egyes gerendákat az oldalukba ütött csapokkal összefogták, ez igen nagy stabilitást adott a födémnek.

A gerendák tetejére földterítés került. Ez a többi fafödémnél is általános megoldás volt. A vályogminőségű (tehát nem tiszta agyag) több célt szolgál: elosztja a használat közbeni terhet (azaz, ha járnak a födémen, vagy ha tárolnak rajta valamit), és hőszigetelő rétegként működik. Harmadik funkciója, hogy tűz esetén (ami a régi korokban igen gyakori és súlyos katasztrófát jelentett) késlelteti a tűz átterjedését a tetőről a deszkázat, gerendázat felé. Meg nem tudja akadályozni, de arra alkalmas, hogy néhány percig visszatartsa a lángokat.

Ma már igen kevés gerendafödémes épületet találunk. Ennek oka egyrészt, hogy csak a fában gazdag vidékeken épültek, másrészt, hogy amikor egy-egy épület átalakítására, felújítására került sor, ezeket a födémeket átalakították - a következőkben tárgyalt - könnyebb födémszerkezetekre. A szakirodalom szerint a XIX. század elejéig épültek gerendafödémek, és igen kevés épület maradt fenn eredeti állapotában az 1700-as évekből hazánkban.

 

Gerendafödém

Deszkafödém vagy pórfödém

A legelterjedtebb födémszerkezet a vályogházakban.

Általában egy lakóház szélességnél (maximum 3,5-4,5 méter széles szobák áthidalásánál) alkalmazzák. A födém tartószerkezete 16-22 cm széles, változó magasságú gerendázat, amelyet 60-90 cm-es távolságra helyeznek el egymástól. Amennyiben nagyobb fesztávolság áthidalására van szükség, akkor magasabb gerendákat használnak, de 40 cm-nél magasabbat nem (költség és a nagy súly miatt). A gerendák anyaga legtöbbször tölgyfa (újonnan épülő épületeknél más - ragasztott faanyagot - is használnak). A gerendák legalább 15 cm-re felfekszenek a falra. A gerendák hosszának tehát olyannak kell lenni, hogy a helyiséget áthidalja, és még megfelelő felfekvési hossz is legyen.

A gerendázatra szintén tölgyfa anyagú deszka kerül. A deszkák általában a manapság megszokott deszkáknál szélesebbek (30-40 cm) és vastagabbak is (2,5-3,5 cm).

A deszkákat fektethetik egymás mellé - ez esetben kevesebb anyag szükséges, viszont a deszkák közötti rések letakarásáról gondoskodni kell (ne hulljon le a födém takarására szolgáló anyag).

Deszkafödém lapolás nélkül

Másik változatban a deszkákat egymásra lapolással helyezik. Ez esetben több anyag szükséges, viszont a deszkaborítás nagyobb teherbírású és nincsenek rések, amik később gondot okozhatnának. Díszítésképpen a deszkák alsó oldalába vájatot marhatnak ("nút") de nem egy esetben faragással, festéssel is díszítik.

Deszkafödém egymásra lapolt deszkázattal

A deszkákat - és természetesen a gerendákat is - minden esetben legyalulják beépítés előtt, és pácolással tartósítják.

A deszkafödémet néhol "pallófödémnek" is nevezik. Ez nem tévesztendő össze a később tárgyalásra kerülő azon födémrendszertől, ahol a gerendák helyét élére állított palló veszi át. Tulajdonképpen ez a látszó gerendákkal készülő deszkafödém akkor neveztetik pallófödémnek, ha a vékonyabb vastagságú deszkák helyett vastagabb, teherbíróbb pallóterítés készül.

Megfelelő anyagok használatával és a gerendázat megfelelő kiosztásával a pórfödém az épület legdíszesebb alkotórészévé tehető.

Pólyásfödém

Jóval kisebb teherbírású, mint a deszkafödém, inkább csak térlehatároló funkciója van. Munkaigényes, ám a deszkafödémnél olcsóbb megoldás.

A gerendázatot az előzőeknél sűrűbben helyezik el, és nem deszkázat kerül rá, hanem a gerendázat közé sűrűn egymás mellé vékony léceket vagy faágakat rögzítenek. A rögzítést úgy oldják meg, hogy a gerendák oldalába hornyot vájnak, vagy lyukakat süllyesztenek, ebbe dugják be az ágakat. Esetleg a gerendákat teljes keresztmetszetükben átfúrják, és az ágakat áthúzzák a lyukakon.

A léceket, ágakat lehet a gerendák oldalához is rögzíteni, ilyenkor általában valamilyen segédtámaszt (lécezést) helyeznek el. A faágakat körbetekerik olyan szalmakötegekkel, melyeket agyagba áztatnak. A szalmakötegek, nádkötegek átitatódnak az anyaggal, és szilárd együttest alkotnak. Az így felkerült pólyákat alul agyaggal tapasztják, ezért összefüggő felületűre is ki lehet alakítani (vakolás). felülre � a teherelosztás érdekében � homokterítés, majd agyagtapasztás készül.

Jó hőszigetelő képességű födém, ám kis teherbírása miatt nem lehetséges nagy súlyt ráhelyezni. Közlekedni is körülményes rajta, általában a gerendák futási irányára merőleges járódeszkákat tesznek rá.

Pólyásfödém

Sárlécfödém

A pólyásfödém egyszerűsített és olcsóbb változata az ún. sárlécfödém. Ekkor a gerendákra vékonyabb léceket fektetnek, a közüket náddal, szalmás réteggel fedik, majd így kerül alulra-felülre az agyagtapasztás.

Sárlécfödém

Ennek módosított változata vesszőfödém, amikor nem léceket, hanem a héjától (kérgétől) megfosztott vesszőket helyeznek a gerendázatra. A vesszőket összefonják egy nagyobb darabbá - mint a kerítéseknél - és erre (természetesen vékonyabb vastagságban) kerül az agyagtapasztás. A Tisza mentén - még a nagy árterületek idejében - a vesszők helyett nádfonatot használtak. A nádat 8-10 cm vastag kötegekben helyezték fel. A rárakott agyagtól, esetleg terheléstől a nádkötegek a gerendaközökben meghajoltak. A nádfödém erről ismerhető meg, továbbá arról, ha járunk rajtuk, recsegő hangod ad ki.

Vesszőfödém, vagy nádfödém

A vesszőfödém továbbfejlesztett változata a dorongfödém. Ennél a vesszők helyett vastagabb ágakat - dorongokat - fektetnek a gerendázatra. Agyagtapasztás nem kerül rá, ezért leginkább csak gazdasági épületekhez használták - ahol nem volt szükség hőszigetelésre. A hőszigetelést a födémre helyezett szálas termés biztosította.

 

Dorongfödém

Nem látható gerendázatú födémek

Borított gerendafödém

Lényegében azonosak a deszkafödémmel, a különbség annyi, hogy a gerendák alsó felületére is deszkaborítás kerül. Ezzel jobb lesz a födém hőszigetelő képessége, kialakítható vakolt, festett plafon, viszont nagyobb súly nehezedik a gerendázatra, illetve a falra. A borított födém további előnye, hogy a gerendakiosztás - mivel nem látszik - tetszőleges lehet (erről később szólok).

A gerendázat alsó borítására a felső takarásnál jóval vékonyabb (max. 18 mm, azaz 3/4-ed colos) deszkát, vagy nagyobb méretű falemezt használnak. Amennyiben nem kerül rá vakolás, úgy szebben megdolgozott szépen megdolgozott, gyalult, esetleg faragással díszített deszkázat is kerülhet fel.

E födémtípusnak továbbfejlesztett változata a béléses gerendafödém: ezt főként azokban az épületekben alkalmazzák, ahol a födém felett még használati helyiség is kialakításra kerülnek. Több anyagot igényelnek, de teherbírásuk nagyobb. Ezekre a födémekre már kerülhet hajópadló, esetleg parketta is.

A borított gerendafödém csak a XIX. századvégén, a XX. század elején kezdett elterjedni.

 

Borított gerendafödém

Pallófödém

A borított gerendafödém - kényszerűségből - továbbfejlesztett változata. Azokon a területeken, ahol nem lehet megfelelő teherbírású gerendákhoz jutni, a gerendázatot élére állított 28-30 cm magas, 5 cm széles pallókkal helyettesítik. Tekintettel arra, hogy a pallók teherbíró képessége kisebb, a pallók kiosztása jóval sűrűbb (max. 40-45 cm). A pallók között 90-100 cm-ként keresztben összefogott lécek biztosították azt, hogy az élükre állított pallók ne forduljanak ki. Ha az egymást keresztező lécekre borítást tettek, akkor hőszigetelő réteg is kerülhetett a gerendák közeibe. A pallófödémet alulról, felülről is deszkázattal borították. Ez egyenletes felületet ad, a födém hőszigetelő képességét is növeli, és stabilabbá teszi a födémszerkezetet.

A mestergerendák

Nagyobb terek áthidalásakor (vagy amennyiben nem lehet nagyobb teherbírású gerendát beszerezni) elterjedt volt a mestergerendák alkalmazása. A mestergerenda a födémgerendákra merőlegesen fut, mérete többnyire nagyobb, mint azoké. Ezért a mestergerendák voltak a ház legértékesebb részei. Ma már nem egyszer láthatunk olyan mestergerendát, melyet, ha pótolnunk, vagy cserélnünk kellene, szinte teljesítethetetlen feladatot előtt állnánk.

A mestergerenda beépítéséhez megfelelő belmagasság szükséges. Nagyobb fesztávú helyiségnél (6 méter felett) alátámasztás is kerülhet a mestergerenda alá, ezt ágasnak, boldoganyának is hívják egyes helyeken.

A mestergerenda megkülönböztetett voltát jelzi, hogy általában ebbe faragják be az épület építőjének nevét, az építés évszámát.

A fafödémek tulajdonságai, követelmények a fafödémekkel szemben

A fafödémnek kialakításukban, formájukban illeszkedni kell az épület szerkezeteihez. Tekintettel a könnyű anyagokra, önsúlyuk csekély. A borított, megfelelően hőszigetelt fafödém jó hőszigetelő képességű, hanggátlásuk alacsony. Óriási előnyük, hogy a vályogfalakra könnyen ráépíthetők, pótlásuk, cseréjük is könnyű. Amennyiben megfelelő kezelést, vagy agyagfeltöltést (esetleg szilárdabb burkolatot) kap, a fafödém a tűzzel szembeni ellenálló képessége növelhető. A fafödémek - elsősorban látható gerendázatúak - szép kiképzésük esetén az épület díszei lehetnek. A nyersen hagyott, de legyalult gerendázat és deszkázat a régi parasztházakhoz, vályogházakhoz legjobban illő födémszerkezetnek nevezhető.

A fafödémek hátrányai A fafödémek érzékenyek a nedvességre, korhadásra, gombásodásra hajlamosak. Ezt megfelelő kezelőszerekkel megelőzhetjük. Ma már nehéz megfelelő minőségű fafödém anyagot beszerezni, leginkább régi épületek bontásánál érdemes körülnézni. A fargerendák által áthidalható nyílás korlátozza használhatóságát, bár közbenső alátámasztással ez növelhető.

Mire kell figyelni a fafödémek tervezésekor, építésekor?

A gerenda méretei

Egy régi épület megvásárlásakor általában már adott a gerendák mérete. De pótlásnál, kiegészítésnél, esetleg cserénél nem árt tudni, hogy a megfelelő szélesség 15 és 18 cm között változik, a gerendák magasága 21-24 cm. Az ún. gerendafödémeknél a magasság kisebb is lehet, a borított szerkezeteknél (deszkafödém, borított gerendafödém stb.) a gerendák szélességi és magassági aránya: 4,5:7-hez, 5:7-hez.

A gerendák magasága az áthidalandó fesztávolság 1/16-oda szokott lenni. Azaz egy 3,8 méteres szobánál a gerenda magasága 24 cm, a szélessége 15,5-17 cm. Nem árt tudni, hogy a fenti számítás vezetett a régi parasztházak méreteinek kialakításához. A régi időkben a még gazdaságosan beszerezhető, legyártható gerendák szélességi mérete ez a 15-17, maximum 18 cm volt. Tehát, ha az előbbi méretezési elveket visszafelé alkalmazzuk, megkapjuk azt, hogy maximum milyen szélességű épületet építhettek elődeink. A gerendákat úgy kell elhelyezni, hogy a keresztmetszetük magasabb mérete legyen a függőleges méret. Figyelmes építők arra is ügyeltek, hogy a gerendázatban levő csomók felülre - azaz a nyomott oldalra kerüljenek. A gerendák alsó éleit ferdére megfaragták, ennek "balesetvédelmi" okai voltak.

Gerendakiosztás

A látható gerendázatú fafödémeknél a gerendákat egyenlő távolságra kell elhelyezni. Ez problémát jelenthet azoknál a falaknál, ahol nyílászárók (ajtók, ablakok) vannak. Ezek fölé csak úgy kerülhet gerenda, ha a nyílások teherviselő áthidalásáról gondoskodunk. A másik megoldás: méreteiben olyan nyílászárókat alkalmazni, amelyek a gerendakiosztásba beleférnek.

A takart gerendázatnál nem szükséges az egyenlő távolság tartása, kisebb eltérések lehetségesek. Az ilyen gerendázat kiosztását az esteleges falcsatlakozások, kémények határozzák csak meg. A gerendákat kéménykürtőn (nyíláson) nem szabad átvezetni.

Gerendafelfekvés, rögzítés

A gerendáknak minimum 15 cm-es felfekvés szükséges, ám ennél nagyobb célszerű. A gerendázatot lehet közvetlenül a falra is helyezni, de sokkal jobb megoldás egy, a falon hosszában futó gerendára, fára fektetni őket. Ez elosztja a terhet, és egyenletesebben terhelődik így a fal.

Két szomszédos helyiség válaszfalán a gerendákat úgy kell elhelyezni, hogy egymás mellett feküdjenek, és ácskapoccsal kell összefogatni őket.

Ha a fagerendák a falba süllyesztve kerülnek be, akkor 2-3 cm-es légréteget kell hagyni a gerenda vége (bütüje) és a fal között, hogy ott a levegő mozoghasson. Ez a légrés célszerű egyébként a gerenda oldalánál is. A gerenda megfogását lehet ékeléssel vagy acél, vaskötésekkel biztosítani. Magasabb gerendát a kifordulás ellen is rögzíteni kell.

 

Jellegzetes gerendakiosztás egy XIX. század végén épült vályogháznál

(A gerendák barna színnel jelölve)

Tetőtérbeépítés és a gerendázat

Amennyiben a födém fölé beépítés kerül, a gerendázatot mindenképpen át kell vizsgálni, alkalmas-e a többletteher viselésére. Fafödémre csak könnyűszerkezetű válaszfalak javasoltak. Amennyiben nem deszkaborítású a födém, arra ki kell cserélni. A gerendázattal párhuzamos falakat úgy kell tervezni, hogy azok a gerendán fussanak a végig, a merőleges falak alá csapos rögzítésű kiváltókat kell elhelyezni. Gondoskodni kell az épületgépészeti, elektromos vezetékek átvezetésén. Nem szabad elfelejteni, hogy a fafödémek a rezgésre érzékenyek: nagy forgalmú utak mellett meggondolandó, hogy percenként akarjuk-e érezni az arra járó buszok, vagy teherautók által keltett rezgéseket.

A fafödémek, gerendázatok fenntartásáról, felújításáról egy későbbi fejezetben szólok.

Összefoglaló a fafödémekről, gerendázatokról

A fagerendás födémek nem csak fontos statikai alkotóelemei a vályogházaknak, de egyben lényeges díszítőfunkciót is ellátnak. Megfelelő kialakítással, minőségi munkával a ház legszebb dísze lehet a födémszerkezet.

A gerendák, deszkák leszabását a régi korokban szakemberek végezték: egy rosszul végrehajtott mozdulat több napos, hetes munkát tehetett tönkre. Nem véletlen, hogy a vályogházak legköltségesebb része a födém és a tetőszerkezet farészei voltak. A födém elhelyezése már nem igényelt nagy szakértelmet, általában az elhelyezést már az építő tulajdonos, vagy a kőműves végezte. Igaz, a nagyobb gerendák felhelyezéséhez - súlyuk miatt - segítségre volt szükség, ám az utána következő borítást már bárki el tudta készíteni.

A mai napig a vályogházak legféltettebb kincsei, kell a gerendák, és a födémet alkotó deszkázat. Már csak azért is, mert a régen használt méretű tölgyfagerendákhoz manapság szinte lehetetlen hozzájutni, vagy igen-igen borsos áron lehet csak. Nem véletlen, hogy amikor egy régi vályogház lebontásra kerül, mindig a gerendák az elsők, amik lekerülnek róla, a gerendákra azonnal lehet vevőt találni. Tanácsolni tudom mindenkinek, aki régi házat bont le, az eredeti gerendázatot óvja meg.

És aki ilyen házat akar építeni? Hát bizony elég nagy utánajárás, ügyesség kell ahhoz, hogy sikerüljön hozzájutni egy-egy régi ház gerendázatához: de megéri. Egy könnyen kivitelezhető tartósítás után (sőt, van amikor még ez sem szükséges) a régi tölgyfagerendák újabb 50-60-100 évig tudnak szolgálni.

Nyílásáthidalók

A régi épületek csak az ablakok, ajtók fölött igényeltek külön nyílásáthidaló elemet.

Mint azt a falakról szóló fejezetben leírtuk, a rakott és tömés (vert-) falak építésekor tömör falat építettek, és az ajtók, ablakok helyét utólag vágták ki. Az adott falvastagságnál nem jelentett problémát a nyílások áthidalása. ennek két oka volt: az alacsony falaknál az ajtók szinte a fal tetejéig értek (maximum egy-két arasznyi fal maradt felettük), és ezt a súlyt a fal önmagában képes volt megtartani. Az ablakok kis méretűek voltak, nem volt szükség nagy fesztáv áthidalására. természetesen a gondosabb építő, vagy építőmester ezeknél a nyílásoknál is alkalmazott megfelelő áthidaló szerkezetet.

A vályogtégla falaknál a nyílászárót már építés közben elhelyezték. Ha az ajtó tokja olyan erős szerkezetből lett összeállítva, amely elbírta a felette levő fal terhét, nem volt különösebb tennivaló. Ám ha nem, akkor égetett téglából, kőből, ritkább esetben vályogtéglából egy kis boltövet falaztak. A boltöv hírmagassága 4-5 cm volt - azaz lapos volt az ív. Ezzel egyrészt anyagot takarítottak meg, másrészt nem kellett túlzottan magasra emelni az épületet. A boltívet a nyílások melletti falra ültetik fel, szabályos boltívvállal.

A nyílások áthidalására lehetett gerendákat is használni, bár ezek hátránya az volt, hogy nehezen voltak kezelhetők, ellenőrizhetők. De beépítésük egyszerű volt, így nem kellett hozzá szakember. Ahhoz, hogy a gerendák jobban tartsanak, összefogatták őket ácskapoccsal, szeggel, esetleg csavarral. Erre főleg abban az esetben volt szükség, ha az ajtó fölé a födém gerendája került, tehát a terhet át kellett adni a nyílászáró két oldalán található falnak.

Ezen faszerkezetek beépítésénél is a födémgerendák építéséhez a használt technológiát követték, és ugyanazok szabályok tartandók be. Általában 20 cm-nél nem volt kisebb a gerendaáthidalók felfekvése.

Új nyílás bontása vályogházakban

Vályogház átépítésekor új nyílás bontásához a következő munkamenet ajánlott:

- meg kell vizsgálni a födémeket tartó gerendázat helyét, futását. Azon a falon, amelyikre gerenda fekszik, lehetőleg ne tervezzünk nyílást � ha mégis szükséges, akkor gondoskodni kell a gerenda terhének megosztásáról (kiváltásáról).

- a falnyílás két oldalán először a leendő nyílásnál nagyobb távolságban bontsunk ki a falból egy akkor nyílást (35-40 cm széleset), amelybe be tudjuk építeni az áthidalót alátámasztó pilléreket. Ezt a fal egyik oldalán végezzük el. A nyílás bontása előtt a környezetében levő födémgerendákat alá kell támasztani, oly módon, hogy ne zavarja az alátámasztás a későbbi falazási munkákat. Ezt az alátámasztást faoszlopokkal oldhatjuk meg, és ennek a nyílásáthidalás teljes elkészültéig ott kell maradnia.

- ezután ugyanilyen széles két nyílást véssünk ki a fal másik oldaláról. Mikor mind a két falbontás mindkét oldalon összeért, felfalazható a pillér.

- amikor a fal felért a megfelelő magasságig, a tetejük magasságában kibontható a nyílásáthidaló vízszintes elhelyezéséhez szükséges nyílás. Szakaszosan bontsuk ki. Az így keletkezett nyílásba behelyezhetjük a nyílásáthidalót (ez akár acél is lehet, mert a téglapillér a vályoggal ellentétben már elbírja a terhét), vagy tégla boltívet falazhatunk fel.

- amikor ezek a szerkezetek elkészültek, nincs más dolgunk, mint az ajtó, az ablak teljes nyílásán áttörni a falat, és elhelyezni a nyílászárót.

A fenti leírás csak rövid vázlata ennek a bonyolult tevékenységnek. Mindenképpen szakértő kőművest vegyünk igénybe ehhez a munkához, mert komoly baleset történhet nem megfelelő munkavégzés során.

Sokan úgy képzelik el az ilyen nyílás kivágást, hogy a két - égetett téglából építendő - támpillért nem készítik el. Tudni kell, hogy a leendő nyílás feletti áthidalás olyan pontszerű terhet ad át a vályogfalra, amit az nem biztos, hogy el tud viselni. Mind az áthidalógerenda, mind a téglaboltöv igen komoly terhet jelent, és közvetít, ezt mindenképpen számításba kell venni.

Azt persze külön mondanom sem kell, hogy vályogtéglából tilos boltívet rakni.

Padlásburkolatok

 

Az elmúlt korokban a padlásokat legtöbbször helyben beszerzett agyaggal burkolták.

A fő cél az volt, hogy a fafödémek szilárd burkolatot kapjanak, mégpedig két okból: egyrészt a födém felé távozó hőt kellett valahogyan csökkenteni, másrészt - és ez talán fontosabb volt - biztosítani kellett a fa födémszerkezet tűzállóságát. A régi településeken igen nagy veszélyt jelentettek a gyakran fellángoló tüzek, melyek legtöbbször a tetőkön keresztül terjedtek egyik épületről a másikra. Ennek oka az volt, hogy a szél a lángokat az egymástól nem nagy távolságban álló házak tetőszerkezetére át tudta hordani. A régi nád-, zsúptetők igen könnyen égtek, és nem csak maga a tetőfedés, de az alatta található ácsszerkezetek is hamar lángra kaptak. Ezért burkolták a födémeket nem éghető anyaggal, így lassítani tudták, sőt, legtöbbször meg is akadályozták a tűz lefelé - lakótérbe - jutását.

 

Sártapasztás padlástérben

A szilárd burkolat még egy célra volt kiválóan alkalmas: különféle dolgokat lehetett a padláson tárolni, gyakran ide kerültek fel a termények, az élelmiszerek is. Egészen a XX. század közepéig a vályogházak esetében a födém burkolására sarat, vályogot használtak. Ez volt a legolcsóbb, a legkönnyebben elérhető anyag, és óriási előnye még, hogy házilag bedolgozható. Megőrzésük adott esetben célszerű lehet, mert munkát és pénzt takaríthatunk meg, ha nem cseréljük ki e burkolatot. Ilyenkor megfelelő állapotáról kell gondoskodni.

Abban az esetben azonban, ha a födém súlyát csökkenteni szeretnénk (pl. a falak állékonyságának biztosítása érdekében), a földfeltöltést könnyebb anyagokra kell cserélni.

Másként kell eljárnunk a padlásburkolat javításakor és felújításakor, cseréjekor.

Felújítás:

A munka nehezét a régi anyag kifejtése és leszállítása okozza a padlástérből. A bontást a lejárathoz, anyagleadó helyhez közelebb kezdjük, vigyázva arra, hogy a födémszerkezet ne sérüljön. Ez különösen az agyagréteg csákánnyal történő felszakítására vonatkozik. E munka végzésekor abban a helyiségben, amelyik fölött a bontás történik, tilos tartózkodni.

Az agyag elbontása és leszállítása után feltétlenül vizsgáljuk át felülről a födémet. Rendszerint találunk ilyenkor javítani valót, amelyet érdemes most elvégezni (elkorhadt deszkák, gerendafelfekvések kiigazítása stb.). Az agyagtapasztás elbontása lehetőséget ad a födémszerkezetünk megismerésére is. Jegyezzük meg, esetleg fotózzuk le, merre futnak a gerendák, hogyan kapcsolódnak hozzájuk a deszkák, vannak-e különféle kötőelemek, kiegészítő elemek. Ez igen hasznos lesz a későbbiek során a ház felújításakor, átalakításakor.

A leszállított anyagot érdemes külön tárolni, mert gyakran alkalmas lesz későbbi újbóli felhasználásra.

A padlás burkolására a vályogfalak tapasztására használatos - jobb minőségű - agyag alkalmas. Ha nincs benne szennyeződésre utaló jel, akár a régi anyagot is visszadolgozhatjuk egy átkeverés, adalékokkal történő kiegészítés után.

Az agyaghoz pelyvát vagy szalmát kell keverni, és többször át kell taposni. Nem szükséges állni hagyni, mert tehertartó szerepe nincs, de ha egy-két napot áll, az sem árt neki. A padlásra az agyagot nedves állapotában kell felhordani, ezért csak annyi legyen bekeverve, amit egy nap alatt el tudunk dolgozni. Mindig a feljárattól legtávolabbi részen kezdjük az elterítést 8-10 centis rétegekben. Az agyagot óvatosan, hogy a födémdeszkák ne sérüljenek, meg kell döngölni (régen a padláson csak fadöngölőt használtak). Ha szüneteltetni kell a munkát, akkor ahhoz, hogy a csatlakozás megfelelő legyen, ferde síkban fejezzük be az agyagterítést (azaz az éppen felrakott agyagréteg széle alul szélesebb legyen, mintegy "domboldalként" terüljön el). Ez azért szükséges, hogy másnap a következő sáv felhordásakor az új réteg erősen, hézag nélkül csatlakozzon a régihez. Ha az előző réteg megszáradna, kissé be kell vizezni, és úgy összedolgozni az új adag vályoggal.

A padlás agyagtapasztását lehetőleg ne nagy hőségben készítsük, erre a tavaszi, vagy az őszi hónapok alkalmasak. A nagy hőségben ugyanis a hirtelen kiszáradó agyagréteg nagyon megtöredezik. Egy kis repedezés, töredezés mindenképpen elkerülhetetlen. Ekkor a megmaradt agyagból ki kell tömni a réseket, ami előtt finoman meg kell permetezni vízzel a rések környezetét.

A padlástérben elterülő tapasztást egyes vidékeken meszeléssel látták el. Ez - amíg ép volt - valamennyi védelmet nyújtott a rágcsálók ellen, és tisztább felületet adott.

A tapasztás vízre érzékeny - mint a vályogház minden más szerkezete - ezért nagyon fontos a tetőzet rendszeres ellenőrzése, az esetleges beázások azonnali elhárítása.

Igen gyakran találkozhatunk azzal a megoldással, hogy a padlást vályogtéglával burkolták. Ekkor a javítás egyszerűbb, a régi, töredezett, esetleg szétázott téglákat darabonként fel kell szedni, és - stílszerűen - másik vályogtéglával kell pótolni. Természetesen ez alá is szükséges homokszórás, és igyekezzünk a felhelyezett vályogtéglát a régi burkolat szintjével azonosra rakni.

 

Padlásburkolat vályogtéglából

 

Ha modernebb anyagot akarunk felhasználni, vagy - mint arról már szó volt - csökkenteni kell a födémre jutó terhelést, a padlástér burkolását korszerű ásványgyapot hőszigeteléssel oldhatjuk meg.

Az új, korszerű anyag használata két problémát mindenesetre felvet: a födém és az alatta található helyiség megfelelő szellőzését biztosítani kell, és lehetővé kell tenni, hogy a padlás járható legyen. A régi agyagtapasztás mindkettőt megoldotta, a korszerűsítéssel erről nekünk kell gondoskodni. Mindkét probléma viszonylag könnyen áthidalható - akár házilagosan is -, költséget inkább az anyagok jelentenek. Meg kell jegyeznem hogy sajnos a padlások utólagos hőszigetelése estén éppen itt követik el a legsúlyosabb hibát azok, akik nem ismerik kellően a vályogházak és a fafödémek tulajdonságait...

Tudni kell, hogy a lakások helyiségeiben a használat során igen sok pára keletkezik.

 

Az emberi test páraleadásának mennyisége

Az agyagtapasztás, a homokba rakott padlásburkoló tégla ezt a párát, ha lassan is, de átengedi.

 

Ha mozgását megakadályozzuk, igen komoly károk keletkezhetnek. A pára nem tud eltávozni felfelé, a hibásan megépített hőszigetelésen lecsapdóik, és nedvesíteni kezdi magát a szigetelést, és a födém faszerkezetét is. A szigetelés hőszigetelőképesége leromlik, a fanyagokban korhadás, gombásodás indulhat be,

 

Ha mindenképpen új hőszigetelést kívánunk beépíteni, akkor a megoldás elve az, hogy a hőszigetelő réteget megemeljük a födémdeszkázattól annyira, hogy alatta a levegő mozoghasson. A levegő mozgását elő lehet segíteni olyan módon, ha bizonyos segédszerkezettel kürtőhatást alakítunk ki, ez főleg nagyobb födémhosszaknál célszerű. A megemelést legcélszerűbben élére állított pallókkal valósíthatjuk meg, melyekből rácsszerkezetet alakítunk ki. Fontos, hogy a rácsok által körült zárt "kalitkák" két egymással szemben levő vége szabadon szellőzzön. A szellőzést általában az ereszhez csatlakozva oldjuk meg. A rácsok sűrűségét az elhelyezni kívánt hőszigetelő anyag darabjainak nagysága határozza meg, de igazodniuk kell a födém gerendázathoz is. Ezért mindenképpen meg kell azokat is vizsgálni, de erre általában a régi födémburkolás leszedésekor alkalom is nyílik. Ügyeljünk arra, hogy a pallórácsozat elemei a padláson átmenő kémény pillérétől legalább 15 centiméterre fussanak.

A rács faanyagát kezelni kell, és az élére állított pallókat ki kell támasztani eldőlés ellen. Az elkészült rácsszerkezetre célszerű deszkaborítást tenni, de ha eléggé sűrűn vannak a pallók, és a hőszigetelő anyag elég erős, akkor ezt a deszkaterítést meg lehet spórolni. Ám ebben az esetben a hőszigetelésen nem lehet járni. Ha mégis szükséges - például a kémény megközelítéséhez - akkor a hőszigetelés fölé a megfelelő útvonalra járópallókat helyezzünk le.

A hőszigetelés alatt ezzel a megoldással egy olyan légréteg alakul ki, mely biztosítja a megfelelő szellőzést, a helyiségekből felfelé jutó pára eltávozását.

De nem csak a levegő, hanem más is bejuthat így a födém és a szigetelés közé: mindenféle élőlények. Lehetnek ezek bogarak, rosszabb esetben rágcsálók, de még akár madár is fészkelhet ebbe a jól eldugott, védett helyre. Ezért ne sajnáljunk a födémek szélén kialakított résekre olyan kis szemű hálót felerősíteni, mely megakadályozza az állatok bejutását. A hőszigetelés leírt kialakításának vázlatát mutatják be az alábbi képek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ugyanez perspektívikus képeken bemutatva:

 

 

 

De térjünk vissza a hagyományos padlásburkolatokra...

Az agyagterítés mellett a XIX. század közepétől gyakran került a födémre padlásburkoló tégla. Ezek kifejezetten erre a célra gyártott vékony - általában 3-4 cm vastag - üreges téglák. Ma már ritkán készítenek ilyet, de bontásból még mindig nagyon jó állapotban kerülhetnek elő. Előnye az ilyen burkolatnak, hogy könnyebb, mint az agyagréteg, annál szilárdabb és felrakása se túl bonyolult. Hőszigetelő és tűzállóképessége is megfelelő, sajnálatos, hogy az utóbbi időkben elfelejtették már használatukat.

A téglaburkolat alá a födémdeszkákra 6-7 centis vastagságban homok kerül, melyet le kell döngölni. A megfelelő burkolási szinthez igazítva el kell helyezni olyan téglákat, melyekhez a sorokat igazítani lehet. A "vezértéglák" között zsinórt kifeszítve az egyes sorokat le lehet rakni, majd az egész felületet híg mészhabarccsal ki kell önteni.

Gyakran csak homokkal szórják be a hézagokat, abban az esetben, ha nincs állandó használatban a padlás, ez is megfelel.

Az imént leírt régi padlásburkoló anyagok épületfizikai szempontból jól illeszkednek a vályogházakhoz. A fenti szellőztető megoldások kivitelezése minden épületnél eltérő lehet, hiszen az egyes tetőformák, födémszerkezetek különbözőek. A leírt munkákat saját kezűleg is el lehet végezni, szakember esetleg a födémek átvizsgálásához szükséges.

Igen fontos tudnivaló, hogy a vályogházak padlástereiben nem célszerű a szokásos, modern anyagokból készült épületek esetében sűrűn alkalmazott fóliázás. Ezt a födém héjalás alá (azaz a ferde szarufákra, lécezésre) szokták helyezni, ám mivel a pára szabad mozgását akadályozza, komoly károkat okozhat a vályogfalazatok felső részeiben, melyek a padlástérbe nyúlnak. A ki nem szellőző pára óhatatlanul lecsapódik, és áztatja a falakat. Különösen nem ajánlott a fóliázás a sártapasztásos vagy vályogtéglás burkolású padlásoknál: igen komoly károk keletkezhetnek a padlásburkolatban a nem megfelelően szellőző padlástér miatt.

Nagyon fontos, hogy a padlásterünk, a födémünk állékonysága, épsége érdekében a tetőzetet folyamatosan karbantartsuk, az elmozdult, törött cserepeket kijavítsuk, kicseréljük, mert a tetőn át bejutó csapadék komoly károkat okozhat az épületünkben. Ugyanígy figyeljük és rendszeresen ellenőrizzük a tetőn áthaladó szerkezetek (pl., kémény, elektromos vezeték, tv-antenna) környezetét, ezek is súlyos hibaforrások lehetnek.

AJTÓK, ABLAKOK

A házak ablakai, ajtói jelentik a kapcsolatot a külvilággal, és az épület jellegét és külső képét legjobban meghatározó tartozékai.

Az ablakok jelentik a házak szemét, megadják a házak arcát, arculatát. Kiss Lajos: Szegény emberek élete című könyvének II. kötetében olvashatunk arról, milyen fontos szerepe is volt a régi parasztházakban az ablakoknak.

Ahogyan az utcán egy szembejövő szép lányon vagy asszonyon először a szemét nézem meg, ugyanúgy szokásommá vált, hogy egy házon is először az ablakokat vizsgálom meg, és ez befolyásolja, hogyan vélekedem később a házról. (Bár a nőkkel valahogy könnyebb a dolog, meg kell vallanom, hogy én még csúnya szemű nőt nem láttam életemben - nem úgy, mint csúnya ablakú házat).

Az ablakok Lehetővé teszik, hogy kitekintsünk az épületből, az ajtók pedig fizikai kapcsolatot tesznek lehetővé az építmény egyes részei, valamint annak környezet között. A régi parasztházak nyílásai, és az azokat záró ajtók, ablakok mérete, kialakítása, műszaki megoldása sok körülmény következménye volt. Az ablakok, ajtók a mindenkori technikai tudást ugyanúgy megmutatják, mint az épület tulajdonosainak anyagi lehetőségeit.

Amíg a technikai fejlettség és a megfelelő anyagok elterjedése nem tette lehetővé, ezek a nyílások, nyílászárók kis méretűek voltak. Ennek oka, hogy nem álltak rendelkezésre megfelelő teherviselő anyagok, így csak kisebb nyílásokat vághattak a falazatokon. Fontos szempont volt az is, hogy minél kevesebb hő menjen kárba, ezért igyekeztek az épületek szerkezetét úgy kialakítani, hogy ne legyenek nagy nyílások a falakon.

Az ablakoknak, ajtóknak természetesen lehetővé kellett tennie a helyiségek megfelelő szellőzését is. Ez - mint majd később látjuk is - főleg a füstös, azaz szabadtűzhelyes konyháknál volt fontos szempont.

Míg a németalföldön a mai napig a nagy méretű, függöny nélküli ablakok a megszokottak, a magyar nép mentalitásához nem illik a "kirakatban ülés". Azaz a mi vidékünkön annál otthonosabbnak számit egy lakás, minél kevésbé nyitott a külvilág felé.

Köztudott, hogy a régi korok épületeinél - főleg a szegényebb rétegek körében - gazdasági okokból az egészséges életről vallott nézetekkel ellentétesen valósult meg, de figyelemre méltó, hogy már kétszáz évvel ezelőtt is megvoltak azok a szabályok, melyek meghatározták a házak ablakainak méretét.

"Az 1802. év böjtmás havának 29-én a nemes jász és két kun districusok részéről tartott közönséges gyűlés a következőket rendeli currentáltatni: ... Az újonnan építendő házaknak belső világossága 2 és fél ölnél kevesebb ne legyen, magassága pedig legkevesebb 7. Sukk. A háznak 2 oldalán ablakok, még pedig kinyithatók, vagy fiókosak legyenek, hogy alkalmas időben a szobát ki lehessen szellőztetni, a magasságokra 2, szélességekre 1 és fél sukkosak, az utcára hagyattassanak. Ellenkeznek e szerint az egészséggel a betapasztott és fióktalan ablakok és ha a publicatio után fél esztendőre fiókos ablakokra nem fognak változtatni, azok minden tekintet nélkül betöressenek..."

Már ebben az időben ismertek azok a műszaki szabályok, melyek a nyílászárók kialakítására, elhelyezésére vonatkoznak, és amelyeket nagyjából a mai napig élnek.

Ezek közé tartozik a megfelelő zárás biztosítása (a táblák ütközése, zárhatóság), a megfelelő hőszigetelés megoldása (lehetőleg kétrétegű ablak) vagy az ajtók nyitási irányának szabályozása.

Nézzük azokat a főbb szabályokat, melyekkel a parasztházak, vályogházak nyílászáróinál is találkozhatunk - anélkül, hogy nagyon belemerülnénk ebbe az igazán szép és izgalmas épületszerkezeti téma taglalásába. Az ablakok elhelyezésénél a XIX. századtól kezdve fontos szempont volt, hogy lehetőleg minden helyiség kapjon ablakot (azaz természetes megvilágítást). Az ablakok mérete és elhelyezkedése a helyiség funkciójához igazodott. Majd minden parasztháznál megfigyelhető, hogy a konyha (pitvar) ablak nagyobb méretű, mint a szoba azon ablaka, amely a nap felé (dél, vagy nyugati) irányba néz. Ennek oka egyrészt a már említett elzártság megvalósítása a lakás céljára használatos szobában, másrészt az a fontos ok, hogy a nap túlnyomó részében használatos pitvarból lehetővé tegyék az udvar, a kert szemmeltartását. Ha a kamra ablakot kapott, az mindig kis méretű volt, és igen magasan helyezkedett el. Ugyanez igaz az igás állatok tartására szolgáló istállókra is. Ennek igen egyszerű és praktikus oka volt: ezen helyiségek nem igen igényelték a nagy fénnyel való megvilágítást, lehetőleg hűvösebbeknek kellett lenniük nyáron, mint más helyiségeknek. Ezzel szemben fontos volt, hogy sem a "vadászó" háziállatok (macska, egér), sem a rossz szándékú emberek nem férhessenek könnyen hozzá a helyiségben őrzött értékekhez (állatokhoz, élelmiszerhez).

Míg a modern (a XX. század 10-es, 20-as éveitől számítható) építészeti elvek az ablakok szélességi és magassági arányainak összevisszaságát hozták, a régi korokban az ablakok mindig álló formátumúak voltak. Ennek praktikus oka volt: a kisebb ablakszélességgel kisebb áthidalandó felület járt, azaz a falban nem kellett szélességében nagy nyílásokat vágni. Az ablakok arányainál igyekeztek az épület arányait követni. Figyeljük meg, hogy a régi parasztházaknál mennyire jól illeszkedik az ablakok mérete az utcai front méretéhez, arányaihoz.

Egészen a XX. század ötvenes-hatvanas évéig nem találunk egybeüvegezett ablakot, általános az osztott ablak. Az osztás legalább egy függőleges osztóval kerül kialakításra, de igen elterjedt az ablakszárnyak kettős, hármas osztása vízszintes lécezéssel. Ennek oka az, hogy az így kialakított szemes ablakba kisebb méretű üvegeket lehetett behelyezni. A kisebb üveg vékonyabb lehetett (minél nagyobb egy üvegtábla, annál vastagabbnak kell lennie, hogy megtartsa önsúlyát) és ez által olcsóbb is volt. De nem is illik a régi épületekhez az osztás nélküli ablak. És ez nem csak a vályogházakra, de a kőből, téglából épület régi házakra, épületekre, palotákra is igaz. Figyeljük csak meg például a Budavári Palotában található Széchényi könyvtár épületét. A barokk jellegű nagy tömegű épületen igen zavaró a sok, osztás nélküli ablak látványa. De ugyanez igaz a volt jezsuita kolostor (ma Hilton szállóként működő) klasszicista épületére. Az igazán nívós módon helyreállított falazatból szinte "kisír" a sok jellegtelen egyetlen üvegtáblából álló ablak.

A vályogházak, parasztházak felújításánál is gyakran találkozhatunk olyan megoldással, hogy korszerűsítés címén a régi ablakok a tüzépen, vagy a ... barkácsáruházban vagy építőanyagtelepen vásárolt "egybeablakokra" cserélődnek. Ez legnagyobb merénylet egy régi ház ellen. Pedig hála Istennek, ma már be lehet szerezni régi stílusú ablakokat, sőt, igen sok helyen legyártathatók ezek.

A kis bevezető után lássuk az ajtókkal, ablakokkal kapcsolatos alapfogalmakat, szerkezeteket. Ezek az általános építészeti gyakorlat szerinti fogalmak - és a köznapi nyelvben gyakran keverednek.

Az ablak részei, kialakításuk

 

Az ajtó részei, kialakításuk

 

Vasalatok

 

A nyílászárók elhelyezése

Az ablak részei kívülről befelé haladva:

Keretezés az ablak körül

Ablakkeretezés: az ablaknyílás keretezése a homlokzaton. Készülhet kőből, de vályogházon leggyakoribb a vakolat megvastagításával (a vakolat megvastagított felülete kiemelkedik a falsíkból), vagy fából készült keretezés.

Ablakpárkány

A külső keret része a párkány. Ez az ablak alsó, vízszintes határolója, melyet szintén készíthetnek kőből, fából, vagy ritkább esetben lehet vakolt is. A párkány kialakításakor fontos, hogy a vizet ne vezesse az ablak faszerkezetéhez.

 

Ablakmélyedés vagy ablakfülke

Ablakmélyedés, vagy ablakfülke. Az ablak belső (azaz a helyiség felőli oldalán) a vastag falban kialakított mélyedés, vagy beugrás.

 

Ablakmellvéd (parapet)

Az ablakmellvéd: a padlózat és az ablakkönyöklő közötti falfelület. Más néven parapetnek is hívják. magassága határozza meg az ablak padló feletti magasságát. A helyiség használatától függően más-más magasságú (pl. a szobában alacsonyabb, a fürdőszobában egészen magasan (akár 1,8 - 2,0 méter) lehet.

 

Ablakbéllet

Ablakbéllet: az ablaknyílás külső és belső falsík közé eső része, mely lehet maga a vakolt falfelület, de lehet deszkával borított is. Legismertebb példája a borított ácstok béléssel.

Ablaktok: az ablaknyílásban az ablakszárnyakat tartó fakeret. Különböző megoldású lehet (pallótok, ácstok, hevedertok), ezeket az ajtóknál tárgyaljuk részletesebben. Részei az ablakszemöldök, amely a felső vízszintes elem, illetve az ablakkönyöklő, mely az alsó vízszintes elem

 

Ablakkönyöklő

Ez utóbbi a párkány belső tér felőli megfelelője. Egyes nyelvjárásokban ablaktőc a neve.

 

Ablakfélfa

A két vízszintes elemet az ablakfélfa köti össze, ennek a függőleges elemnek tájegységenként különböző neve van: ablakláb (Zalaszombatfa), ablakmellék (Székelyföld), ablaksas (Göcsej).

 

Ablakszárny

Az ablak nyitható-csukható - általában üvegezett része - az ablakszárny.

Lehet egy-, vagy kétszárnyú. Modern változata összefüggő teljes felületű üveg. (A 30-as évektől kezdve a modern építészeti elvek elzárkóztak az osztástól, arra hivatkozva, hogy az osztás elvesz a világítófelülettől). Ám a régi épületek (legyenek azok kastélyok, vagy vályogházak) legszebb részei az arányos osztású, többrétegű ablakok. Az osztás lehet függőleges (ez teszi lehetővé, hogy az ablak kétfelé nyílhasson), és vízszintes osztóléccel megoldott: ez tette lehetővé, hogy kisebb (ezzel olcsóbb) ablakszemek készülhessenek.

 

Ablakszemek

Az ablaktábla az ablak tokjára kívülről helyezett, rendszerint nyitható, vagy levehető, tömör, ritkább esetben kisebb mintákkal áttört (tabla1) tábla a fény kizárására, és biztonsági okokból. A deszkázata általában míves elkészített, sok esetben festett. Ismertebb neve: zsalugáter, van, ahol ablakvetőnek hívják. Ha a fal síkjában helyezkedik el, akkor vízszintes lezárására ún. vízvetőt készítenek rá, aminek a célja, hogy az esővizet ne engedje az ablak alá csorogni az üvegtábláról.

Ablaktáblák formái (zsalugáterek)

Az ajtó részei, kialakítása

Ajtókeretezés: mint az ablaknál, az ajtónyílás homlokzati oldalán kialakított keretezés fából, vakolatból, esetleg kőből.

Ajtótok: Az ajtónyílásban az ajtó szárnyait tartó fakeret.

Az ajtótok részei

1 - küszöb, 2 - ajtófélfa, 3 - szemöldökfa

Különféle műszaki megoldásai a régi házakban: - az ácstok általában min. 8 cm-es gerendából készül. A legegyszerűbb tokváltozat, elkészítésére minden, a famunkákhoz kicsit értő ember képes volt. A leggyakoribb ajtószerkezet a parasztházakban, ha a belső ajtók finomabb tokmegoldásúak is, a bejárati ajtó rendszerint ácstokos kiképzésű. vastagabb falban (20 cm felett) két helyiség között alakították díszesebb változatát, a borított ácstokot. Ez utóbbinál a vastag falat furnérozott lappal borították oly módon, hogy a falfülkében a falba trapézfát, fatiplit helyeztek el, és arra rögzítették a borítást.

- pallótok: az ácstokhoz hasonlóan egyszerű szerkezet, azzal a különbséggel, hogy nem gerendák kerülnek a függőleges szerkezetként beépítésre, hanem legalább 50 mm-es pallók. Korszerűbb változata a borított pallótok, ill. a hevedertok.

Az ajtótok és részeinek sokféle elnevezése ismert különböző tájegységenként.

Csak néhány példa:

Ajtótok: ajtókáva.

Ajtófélfa: ajtóráma, ajtósas, ajtóoszlop, ajtókötés, ajtóbélfa, ajtóügye, stb.

Szemöldök: ajtószárfelfa, ajtófele, stb.

A tokok kialakítására nézzünk néhány példát rajzon az egyszerű ácstoktól a modernebb házakon alkalmazott gerébtokig:

 

Ácstok

Borított ácstok

Borított ácstok béléssel

 

Pallótok

 

Hevedertok

7f

Gerébtok

Az ajtószárny az ajtó nyitható, csukható része. Számtalan megoldása van. Az itt bemutatott a legegyszerűbb, szintén kisebb gyakorlattal rendelkező iparos által legyártható, melyet ma kapuknál, gazdasági épületeknél alkalmaznak.

Egyszerű ácsolt ajtószárny

 

1 - kapupántcsavar, 2 - anya és alátét, 3 rögzítőszög, vagy 4 - facsavar

Az egymás mellé rögzített deszkázatot Z alakú pánttal fogják össze. Fontos, hogy az ajtó elcsavarodásának megelőzésére a Z bal alsó sarka kerüljön az alsó ajtópánthoz. Ha az ajtó időjárásnak kitett helyen van, akkor a pántok deszkáinak sarkát a rajz szerinti megoldással alakítják ki, hogy az eső, hó ne tegye tönkre. Az ilyen ajtószárnyakat a tokhoz vasalatokkal, pántokkal erősítik fel.

Fontos tudni, hogy a keresztdeszkázathoz a lécezés, deszkázás szöggel, vagy csavarral kerül rögzítésre, a kapupántcsavar csak a vasalat felfogatására szolgál.

Korszerűbb ajtók zsalus megoldásúak. A bejárati ajtók gyakran kettős ajtók, a belső rész üveges, míg a külső zárt.

Vastag falba épített kettős ajtó

 

1 - belső ajtó (rendszerint üvegezett) 2 - külső ajtó ("teli", esetleg félmagasságban külön nyíló) 3 - vályogfal 4 - borított pallótok

A külső így egyben biztonságot is ad, ha ez nyitva van, a belső üveges ajtó ablakszemein a fény bejuthat a helyiségbe. Gyakori megoldás volt, hogy a külső ajtó két félben nyílt. Ahol eredeti ilyennel találkozunk, biztosra vehető, hogy egykor füstös konyhába nyílt az ajtó: a felső szárny nyitása tette lehetővé, hogy a helyiség plafonja alól a füst kiáramolhasson. Az ajtók díszítése tájegységről tájegységre változott, gyakori a festésük is.

A régi házak nyílászáróinak vasalatai

A vasalatokat régi parasztházak ablakainak, ajtóinál néhol legegyszerűbb, néhol legdíszesebb - de mindenképpen fontos, elengedhetetlen - részei.

Öt féle vasalást, lakatos-szerkezetet találunk a parasztházak nyílászáróin:

Pántok

Szegletvasak.

Zárak

Kitámasztók

Veretek

A pántok

Hagyományos pántmegoldás

Az ajtók, ablakok nyitását teszik lehetővé. Az évszázadok során kialakult néhány egységes megoldás, melyek hosszú-hosszú ideig szolgálták az emberiséget. Az elmúlt 60-70 évben (főleg a finomabb fémmunkás ipar kialakulásával) számtalan pántmegoldást dolgoztak ki, napjainkban is tucatjával jelennek meg újabb és újabb pántok. Ehhez képest meglepve tapasztaltam, hogy a nyugat-Dunántúli parasztházakon a mai napig ugyanolyan ablakpántokat találunk, mint a Budai Vár barokk korban készült épületeinél.

Ezért csak ezt az egyet ismertetem - mert ez volt az, amely általánosan elterjedt volt, és ez volt az, melyet bármilyen falusi kovács, lakatos el tudott készíteni. Ha van valamilyen szerkezeti elem a parasztházakon, mely egyszerűségénél és célszerűségnél fogva példaképe, sőt jelképe lehet a falusi, népi építészet, iparosságnak.

A pánt rögzítőgyűrűjének kiképzése

A pánt maga két részből áll: egy, a falhoz simuló lapos részből, mely hengeres toldalékban folytatódik (1). Elkészítése végtelenül egyszerű: egy 8-10 cm hosszú kör keresztmetszetű vas végét laposra kalapálják, és kilyukasztják. Ezen a lyukon ütik át a szöget, és rögzítik a pánt alsó részét.

Erre húznak rá egy gyűrűt (2), amely nem más, mint egy másik - lapos - vas, mely egyik végét gyűrű formájúra hajlítják, a másik végét hegyesre kalapálják. A gyűrűs vége az előző darab hengeres végére kerül, a hegyesre kalapált végét egyszerűen be kell ütni az ablaktokba (ajtótokba). Így a pánt szilárdan rögzül. Az alsó rész hengeres része túlnyúlik a gyűrűn, erre lehet ráhúzni a szárnyakra rögzített szegletvasat (3).

Ez a végtelenül egyszerű megoldás megfigyelhető mindenhol az országban, és szerte Európában is. Nagyobb, 20-30 cm-es, kovácsoltvasból készült változata nehéz ajtókat képes megtartani. Erre díszes példát az alábbi ábrán láthatunk.

Hagyományos ajtópánt díszes kiképzéssel

A szegletvasak ablakok, ajtók szerkezeti csomópontjainak rögzítésére ill. a szárnyaknak a pántokhoz való rögzítésére szolgál. Az ablakok szárnyainak sarkában ill. gyűrűvel kiegészülve a pántoknál találkozunk velük legtöbbször. Általában másfél, két mm vastag lemezből készül, a fához szegezéssel vagy csavarozással rögzítik. Nagyobb, nehezebb szerkezeteknél akár több mm vastag is lehet, ilyenkor majd minden esetben díszes kovácsoltvas anyagú. Ezek a szegletvasak a veretekkel együtt nagy értéket képviselnek, helytörténeti, építészeti témájú kiállítások féltett kincsei. Ha házunkon ilyet találunk, megóvására feltétlenül figyeljünk.

Mint ahogy a zárakra is.

A kezdeti időkben a régi házakon nem nagyon voltak zárak. Majd mindig tartózkodott valaki otthon a házban, nagyobb értékeiket nem kellett elzárni. A régi házak első zárjai fakallantyúk voltak, esetleg "madzagzárak". Igazi, lakatos-, kovácsmunkával készült zárakat egészen a XIX. század közepéig csak a gazdagabb, nemesi házakon, a fontos középületeken találunk.

Ekkortól kezdve terjed el a köznép házán is a zár, hol mívesebb, hol egyszerűbb formában. Általában helyi iparosok gyártották őket, egy - egy vidéket ellátva zárjaikkal. A komolyabb, bonyolultabb zárakat a falun lakók a városi vásárokban, vagy a házaló kereskedőktől vásárolták - mindig előzetes megbeszélés alapján. Megadták a szükséges méreteke, paramétereket, és a "leszállított" zárat maguk, vagy ügyes iparos segítségével szerelték fel. Ilyen esetben mindig alkalmaztak egy kis változtatást a zár eredeti szerkezetén, nehogy meglepetés érje őket - azaz kizárják annak lehetőségét, hogy másnak (pl. a gyártónak, vagy a szállítónak) is legyen kulcsa a zárhoz.

A régi vályogházak tipikus zárai a ma is használatos rátétes zár.

A parasztházakon elterjedt, hagyományos zár

Hátrányuk, hogy ha nem jól kerültek rögzítésre, könnyen lefeszíthetők, előnyük viszont az egyszerű felszerelhetőségük, és egyszerű, szinte elnyűhetetlen szerkezetük. A zár kulccsal nyitható, belülről viszont egy tolóretesszel bezárható anélkül, hogy kulcsot kellene használni. A zár ellendarabja egy egyszerű, de erős kovácsolt U alakú vas. Ez szintén könnyen rögzíthető, és utolérhetetlen előnye, hogy az ajtó esetleges süllyedésekor, a szerkezetek alakváltozásakor egy-két kalapácsütéssel utánállitható.

Módosabb helyeken, gazdagabb házaknál bonyolultnál bonyolultabb zárakat szereltek fel. Ismert, hogy a lakatosoknak a vizsgadarabja leginkább egy-egy bonyolult zár legyártása volt, ezek aztán valahol évszázadig is szolgálták gazdáikat. A zárak belső elrendezése, a kulcsok kialakítása végtelenül változatos lehetett. Amennyiben sikerül ilyen zárra szert tenni, mindenképpen érdemes megőrizni. Még akkor is, ha nem működik, mert éppen célszerűségüknél fogva egy kis gondolkozással, munkával működőképessé is tehetők.

Az ablakok zárására az ún. "fordítókat" használták, használják. Ez a középen függőleges álló osztófába süllyesztett kétszeresen meggörbített vas, vagy csavaros kallantyú. Mindig ellendarabbal együtt használatos, hogy ne koptassa ki az ablakszárny fáját. Legalább két darabot el kell helyezni, hogy a szárnyat alul-felül rögzítse. Bonyolultabb változata a kettős kallantyú, amikor is a középfára egy csavar segítségével egy élére állított szárnyasan kialakított fémlappal oldják meg a zárást. A fémlap körbefordulhat, a bezárt szárnyakat egyszerre szorítja rá a tokra.

A kitámasztók az ajtók, az ablakok nyitva tartásához szükségesek. Az ajtóknál legelterjedtebb a nyíló szárny aljára felszerelt tolózár (rigli), melyet letolva a földben, az aljzatbetonban kialakított ellendarabba rögzítünk. Az ablakok-kitámasztók legismertebb megoldása a szemescsavarba illesztett kampós rúd, melyet a párkányba, félfába rögzített másik szemescsavarba akaszthatunk.

Ha ablakfelújítás során a szárny, a tok cserére kerül, soha nem felejtkezzünk el ezen kitámasztók pótlásától, mert sok-sok kellemetlenségtől mentjük meg magunkat, ha szeles időben nem engedjük becsapódni az ablak, ajtószárnyakat.

A veretek lehetnek a legdíszesebb részei a régi parasztházak ajtóinak, ablakainak. A zárak körüli pajzsok, a fogantyúk, a kilincsek mind-mind számtalan formában és kialakításban készülhetnek. Legtöbbször kovácsoltvas anyagúak, a rézveretek már az újabb kor gyártmányai. Leírásuktól itt eltekintek, mert egyrészt valóban végtelen a számuk, másrészt pedig ezek tudományos, művészeti feldolgozása sokszor megtörtént.

Az ajtók, ablakok beépítése

Befejezésül az ajtók, ablakok elhelyezésének módozatáról néhány szót. Más fejezetben már részben említettem, hogy a falak építési módjától függött a nyílászárók elhelyezése. A homogén falakban (tömésfal, vert fal, fecskefal) utólag vágják ki az ajtók, ablakok helyét. A még nem teljesen megszilárdult falban csákánnyal, ásóval nyitják meg a nyílást, és rögtön elhelyezik a függőleges faszerkezeteket (ajtófélfát, ajtósast). Az ács, az asztalos ezután vesz méretet, legyártja a tokot, vagy felhasználja a már bennlévő oszlopokat. A szárnyak többnyire műhelyben készülnek, és a felszerelésüket is szakember, vagy hozzáértő iparos végzi.

A vályogtégla fal építésekor a fal felhúzásával egyidejűleg elhelyezik a tokokat, esetleg vaktokokat. Ebben az esetben könnyebb a helyzet, nem egyszer már meglévő, bontásból származó, vagy előre legyártott nyílászárók alapján lehet a méreteket meghatározni, a fal megépítése után az ajtók, ablakok a helyükre kerülhetnek.

A végleges beépítés után minden esetben lemázolják a faszerkezeteket, és gondosan ügyelnek arra, hogy legalább kétévente újramázolva legyenek.

A régi ajtók, ablakok kellő karbantartással, odafigyeléssel több generációt is kiszolgálnak, sőt gyakori, hogy egy-egy ház elbontása után újra beépítve még továbbélnek, és ellátják feladatukat.

Az ajtókról, ablakokról még nagyon-nagyon hosszasan lehetne írni. Ha mód van rá, javaslom mindenkinek részletes megismerésüket, és feltétlen megóvásukat, mert a népi építészet kiemelkedő részei ők.

 

A VAKOLATOK
Tapasztás
Meszelés

A vályogfalak felületének kialakítása

 

Az elkészült vályogfalat, földfalat meg kell védeni a külső-belső fizikai hatásoktól, valamint megfelelő "képet" kell neki adni - mert a fal a ház megjelenésének egyik legfontosabb része.

A vályogból készült házak falaira mindazok a körülmények hatással vannak, mind a tégla, vagy kő, vagy mesterséges szerkezetű épületekre, de vannak olyanok, melyek ez utóbbiaknál nem jelentkeznek. Ezekre különös gondot kell fordítani. És különösen oda kell figyelni egyes - az időjárási tényezőkből eredő - hatásokra. Ez utóbbiak közül elsősorban a víznek a falhoz jutását hivatott megakadályozni a tapasztás. A falra kerülő csapadék minden formája támadja a faalt, és megfelelő felületvédelem (tapasztás, vakolás) nélkül igen rövid idő alatt tönkreteheti. Érdemes megfigyelni - akinek módja van rá - hogy azokon a házakon, amelyeken valami miatt kezd lehámlani a vakolás, az alatta található fal hatványozódtan, rohamosan kezd tönkremenni. Egy-egy esősebb évszak alatt akár egy teljes fal is tönkremehet. Míg az égetett téglafalak évekig, évtizedekig (lásd Budapesten a háború óta lemállott vakolatú házakat) állnak a helyükön - legfeljebb a lakóknak kerül többe a fűtés a fal szigeteletlensége miatt - addig a vályogfal helyrehozhatatlan károkat szenved. A csapadéknál maradva, fontos tudni, hogy a falat nem csak az égből hulló csapadék ellen kell védenünk. Legalább ilyen, ha nem még fontosabb az épület közvetlen környezetéből - úttest, járda, udvar burkolata - felcsapódó víz elleni védelem. A lehulló csapadék ugyanis ezekről felverődik, és van egy olyan tulajdonsága, hogy - míg az esőcseppek eloszlanak a fal felületén - a felverődő víz rendszerint egy-egy pontban koncentráltan rongálja a falat. Másik igen komoly tényező, hogy ez a víz általában a fal alsó néhány deciméteres részét támadja, ami igen komoly statikai okokhoz vezethet.

Ez ellen téglafalnál, kőfalnál lábazattal védekeznek, a vályogházaknál ez szintén jó megoldás. Bár meglehetősen drága. Régen is, és napjainkban is a következő megoldás a leggyakoribb: a tapasztáskor a falazat alsó 40-60 cm-es magasságában (nagyjából úgy térdmagaság alá) egy elválasztó csíkot húznak, vagy fedett részen (a tornác alatt) megvastagítják. Ezt a részt a földtől a falazat meszelése után cementtejjel bekenik. A bekenést széles meszelővel, több rétegben kell elvégezni. A cementtejnek nem kell "erősnek lenni", szinte csak szürke festékes víznek tűnjön a vödörben. A második-harmadik réteg egy kisebb szikkadás után felkenhető. A kenést addig kell végezni, amíg a megfelelő, összefüggő felületet meg nem kapjuk.

A cementes lábazatkenés egyrészt kemény védőréteget alakít ki a falazaton, másrészt egyszerű, de mutatós díszítést is jelent. A kemény réteg a felcsapódó víz ellen megvédi a fal alsó részét, és még egy igen fontos tulajdonsága van: megvédi a falat a saját, vagy a szomszéd háziállataitól, csirkéitől. Akik ilyen házban laknak, igazolhatják, hogy a baromfiak - főleg a csirkék - előszeretettel szerzik be szervezetük növekedéséhez szükséges mészutánpótlást.

A megfelelő felületképzés a fal hőszigetelő, hőmegtartó képességét is növeli. A 2-3-5 cm vastag tapasztás 5-10 százalékos falvastagság növekedést és ezzel a hőmérleg javítását jelenti.

 

Tapasztás

 

A vályogfalak, földfalak külső felületképzésére a múltban egységesen agyagtapasztást alkalmaztak. Igen fontos volt, mert nem csak a ház külső megjelenését befolyásolta, hanem hőszigetelő, vízszigetelő és állékonyság javító funkciója is volt. Általában hozzáértő személyek végezték (nem egyszer asszonyok).

A tapasztó agyag hígabb, és apróbb pelyva, törekkel - és lótrágyával kevert. Több rétegben kerül fel a falra. Az első réteg durvább, a további rétegek már finomabb, jobban elsimítható összetételű.

A felkent agyagot nem szabad engedni teljesen kiszáradni, a következő réteget még kissé nedves állapotban kell felvinni. Vigyázni kell, hogy az agyagtapasztás vastagsága ne legyen túl nagy, ugyanis akkor nem tapad, megroskad. Az egyes rétegeket a kőművesek által ma is használt simítófával igazítják simára. A tapasztás utolsó rétege egy nagyon híg saras réteg, mely úgy tapad fel a falra, mint manapság az erősebb festékanyag. Ez csak néhány milliméter vastagságú, ez határozza meg a falazat végleges formáját. A falak tapasztását a jó szakemberek szemre végezték. Igyekeztek egyenesre lehúzni a falat, de még így is - a szemnek egyáltalán nem bántó, sőt, a vályogház egészéhez illő - egyenetlenségekkel találkozhatni.

A falak tapasztása manapság nehezen megoldható. Egyrészt a megfelelő anyag beszerzése (hacsak valaki nem rendelkezik saját agyagkitermelő hellyel, vagy hajlandó feláldozni a saját telkének anyagát), másrészt megfelelő szakembert is nehéz találni. Ha valaki mindenképpen igazi, kor- és technológiahű vályogházat szeretne építeni, meg kell találni ezeket a lehetőségeket. Napjainkban a külső-belső felületképzésre a vályogházaknál egyértelműen a mészhabarcs-vakolat készítése a megoldás. Erről a házak karbantartásáról, felújításáról szóló fejezetben szólok majd részletesebben.

 

Meszelés

 

A tapasztott falat meszeléssel védik, ez biztosítja egyben a megfelelő megjelenést is. A régi paraszti világban a fehér fal volt a megszokott és elfogadott, a színezett falfestés csak egy-egy kisebb tájegységnél fordul elő, illetve az újabb időkben már elterjedt lett.

A meszelés mind a külső, mind a belső falnál a lehető legolcsóbb és legjobb kezelési módszer. Egyedül a mészfesték engedi a falat szellőzni, ezért nem is szabad semmilyen - főleg nem enyves, szintetikus - adalékkal keverni. Bizonyos hatásokkal szemben ellenállóbb, mint az enyves festékek. Színezhető is, természetesen a színezék anyagát kellően meg kell választani. A meszelés utolérhetetlen előnye, hogy házilagos kivitelben megvalósítható, nem igényel sem bonyolult szerszámokat, sem különösen nagyobb szakértelmet. De azért néhány szabályt itt is be kell tartani.

Noha a meszelés minden vakolatformára (sima, cuppantott, csurgatott) felületre felhordható, a régi vályog parasztházaknál a simított felültet ajánlatos.

A meszelést jól feloldott, átszűrt meszes vízzel kell kezdeni. Ügyelni kell arra, hogy ne érje a meszelést tűző napsütés, mert akkor leválik (ez a szabály a további rétegekre is érvényes). Az első mészvíz réteg akkor jó összetételű, ha az első ránézésre - száradás előtt - nem is látszik, hogy meszeltünk. A meszelést nyeles meszelővel kell végezni, az ablak kávákat, kisebb területeket kézi meszelővel, szélesebb ecsettel kenhetjük be. Ez a réteg egy alapot ad, és ez biztosítja a további rétegek tapadását a falhoz.

Száradás után (ekkor már látszanak a meszelőhúzásokból eredő csíkok) jöhet a következő réteg. Ez már erőteljesebb alapanyagból - mésztejből - készül. A megfelelő mésztejhez oltott meszet hígítunk vízben. A hígításkor lenolajat, vagy mészolajat kell a vízbe keverni. Ez biztosítja a mésztej tapadását. Csak annyi mészolaj kell, amennyi a keveréskor megfelelően el is oszlik a mésztejben, különben foltossá válik a felület. A mésztejbe egy kevés fekete festéket is szoktak keverni, ez kicsit tört fényűbbé teszi a felületet, nem lesz olyan "meszes", vakító fehér.

A mésztej akkor jó állapotú, ha a körmünkre cseppentve már nem fut szét. Nagyon figyeljünk arra, hogy a falfelületre kerülő mész tiszta legyen, ne tartalmazzon szennyezőanyagot. A keverőedényből minden esetben szűrőn át merjük a vödörbe a mésztejet. Szűrőanyagnak egy már nem használt nylon-harisnya felel meg (ez nem vicc).

A második és harmadik réteget mindig az előző irányra merőleges irányú ecsethúzásokkal visszük fel a falra. Vigyázni kell, nem szabad túl vastag rétegeket felhordani - inkább egyszer többször kenjük át a falat, minthogy a meszelés leváljon az előző rétegről. Legalább háromszori meszelés szükséges, az egyes kenések között hagyni kell megszáradni az előző réteget.

Tudni kell azt, hogy az első két réteg felhordása után kifejezetten ronda kinézete lesz a falnak. Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy bár neki sem kezdett volna, inkább hagyta volna olyan állapotban, amilyenben volt. de ahogy megszárad a fal, és rákerül a harmadik mészréteg, messziről már egységes, szép fehérnek fog a fal látszani. És ha ügyesek voltunk: közelről is.

A meszelést a régi korokban minden év tavaszán elvégezték. Tekintettel arra, hogy az időjárás és sok más hatás legelőször a meszelést tette (teszi) tönkre, ez indokolt napjainkban is. A meszelés nem különleges tudomány, saját szememmel láttam 80-90 éves néniket, akik húsvét táján minden nagyobb felhajtás nélkül nekiálltak öreg házuk külső fala meszelésének. A meszelés után készülhet a fentebb már említett cementes lábazat.

PADLÓBURKOLATOK A VÁLYOGHÁZAKBAN

 

 

A vályogházak esetében a korszerű, modern élet megvalósításhoz szükséges megfelelő belső terek kialakítása a legnagyobb probléma. Mert nem csak a mai kornak megfelelő életvitelnek, és igényeknek kell megfelelni, de figyelni kell arra is, hogy a megoldások ne károsítsák az épületet, ugyanakkor illeszkedjenek is a régi épületekhez, azok képéhez, hangulatához. A legtöbb hibát a burkolatok kialakításakor, valamint a nyílászárók cseréjénél követik el a tulajdonosok.

A jó burkolatnak ki kell elégíteni az alábbi körülményeket: tiszta, szép, egyben jól karbantartható felületet adjon, építési technológiája, majd megléte ne károsítsa a vályogház egyéb szerkezetit, illeszkedjen a régi épületek formájához, képéhez.

A régi korban a vályogházak padlói földpadlók voltak. Ezek káros voltáról már az I. fejezetben szóltunk. Nem kell bizonygatnunk, hogy a mai kor emberének ez már nem felel meg. Mint ahogyan nem felel meg a valamivel korszerűbb, de szintén egészségtelen lebetonozott padló sem. A pitvarban, előtérben talán elfogadható, de a konyhában – ahol a tisztaság mindennél fontosabb – vagy a szobában, ahol kényelmet keres az ember, már nem felel meg a mai kor emberének.

A XIX. század végétől megjelentek a parasztházakban is a különféle padlóburkolatok. Először a tehetősebb háztulajdonosok (birtokosok, a község elöljárói) rakattak padlót (hajópadlót) a szobába, majd kő, műkő burkolatot a ház egyéb helyiségeibe – később ezt átvette a köznép is. A hajópadlók – abban az időben még jó anyagból, hozzáértő szakemberek által lefektetve – sok-sok nemzedéket kiszolgáltak. Ma is számtalan régi házban találkozunk velük. Több réteg vastag festék, a deszkák közepének enyhe kimélyedülése mutatja e barátságos és sokat megélt szerkezetek korát. Gyakran kérnek tőlem tanácsot, hogy mit lehetne kezdeni ezekkel a padlókkal, hogyan kellene kicserélni, átcsiszolni őket. Ilyenkor a lehatározottabban igyekszem lebeszélni a kérdezőt, megmagyarázva neki, hogy egyrészt: ezek a padlózatok több évtizedet kibírtak, és ha békén hagyják őket, még legalább ugyanennyit szolgálják gazdáikat. Másrészt a kikopásuk, a finom kis kimélyedésük mutatja a tulajdonosnak, a vendégeknek a ház immár értékszámba menő korát – és a régi szakemberek tudását. Szerencsére egyre többen megfogadják e javaslatomat.

Ugyanígy javaslom megfontolásra a régi mozaikpadlók, terrazzo padlók megőrzését. Ez utóbbi a XX. század harmincas, negyvenes éveiben terjedt el a középítkezésben. Ismerek olyan 10 x 10 centiméteres mozaikpadló burkolólapokat, melyek 4-5 centi vastagok, és melyek akár még száz évig is jól állják a megpróbáltatásokat.

Ha azonban a ház padlója betonos, esetleg földes – vagy a tulajdonos mindenképpen szeretné újabb anyagokkal szépíteni házát, el kell végezni a padlóburkolási munkákat.

És ezzel lehet a legtöbbet ártani az épületek állagán. A modern kor technológiái, azok a mesterek, akik a mai építési anyagokkal dolgoznak, nehezen igazodnak a régi épületek szerkezetihez. Vályogházaknál sok esetben el kell felejteni a padló alatti betonozás, páragátló fóliázás és az ezekhez társuló különféle modern technológiák, anyagok alkalmazását. Ennek elsősorban épületfizikai okai vannak, melyekről mindenképpen röviden szólni kell - mert a nyílászárók cseréje mellett a burkolatok megváltoztatása, szakszerűtlen kialakítása okozza a vályogházak leggyakoribb problémáját, a nedvesedést, penészesedést.

A fizikai magyarázat egyszerű: az épületek földdel érintkező, nagy felülettel rendelkező padlózata alatt igen nagy mennyiségű pára keletkezik. Ez a föld milyenségétől függő, homokos talajban és agyagtalajban, magasabb vagy alacsonyabb talajvízállásnál különböző. Egy valamiben azonban mindig azonos tulajdonságú: ez a pára a felszín felé távozik el a talajból. Méghozzá igen koncentráltan, hiszen a padló felületét körülvevő alapfal oldalról lehatárolja e mozgásfolyamatot.

Ha a párát a természetes mozgásának megfelelő mértékben beengedjük a helyiségbe, és onnan szellőztetés útján eltávozhat: nem okoz semmilyen gondot. Sőt, legtöbb esetben észre sem vesszük a jelenséget. Könnyen leellenőrizhetjük ezt a megállapítást: a betonozott vagy földpadlós helyiség bútorait (pl. ágy lába, vagy szekrény) mozdítsuk arrébb 20-25 centit. A bútorláb helyén a padlón nedvességfoltot találunk – hiszen itt a pára nem tudott eltávozni a padlóból. De egy óra múlva a nedvességfolt eltűnik – főleg, ha nyári melegben, vagy fűtött szobában csináljuk a kísérletet. Azaz a pára eltávozott, a szoba levegőjében található. Egyszerű szellőztetéssel megszabadulhatunk tőle.

A földpadló, a lakkozatlan, kis résekkel elválasztott hajópadló, és kisebb mértékben a betonozott padló is jól ellátja ezt a funkciót: átengedi a talajból felfelé áramló párát.

Azonban ha a padlóra bármilyen olyan anyag vagy berendezési tárgy kerül, mely vízzáróan szigetel: a pára áramlása azonnal megindul abba az irányba, hol el tud távozni. Azaz a falak irányába. Ezért olyan gyakori az az eset, hogy az épület felújítása után az addig teljesen száraz falak az alsó sarkokban elkezdenek nedvesedni, penészesedni, a vakolat peregni kezd róluk. A bajt még tetézi, ha az újonnan készült padlóburkolat alá hőszigetelés és fóliázás is kerül. Itt igen nagy a kivitelezést végző, de a tulajdonos felelőssége: a vályogházak épületfizikai ismeret nélkül végzett ilyen munka helyrehozhatatlan károkat okoz.

Mert mi is a helyzet ilyenkor? A pára a nagy felületen összegyűlve az általában szigeteletlen falak irányába áramlik, abban – a hajszálcsövesség elve alapján – kezd felfelé áramlani. E folyamatot azután már igen nehéz megakadályozni.

Két megoldás lehetséges a fal ilyen okokból eredő vizesedésének megelőzésére – de csak a megelőzésére! Ha már megtörtént a baj, akkor csak a hibás szerkezet visszabontása (azaz a padló újbóli felszedése) a megfelelő megoldás.

Megelőzhetjük e bajt, ha a padló alatti szigetelést – az előző fejezetben már rajzokkal is bemutatott módon – összekötjük a falak vízszintes szigetelésével. Ebben az esetben összefüggő vízhatlan felületet kapunk, a falazatokat a talajpára nem tudja támadni. E megoldással csak egy baj van: a vályogházak falai a legritkább esetben rendelkeznek megfelelő vízszintes falszigeteléssel[1]. Ennek utólagos elkészítése – falátvágással, vagy falbontással – igen körülményes és költséges munka.

Ez esetben kell a másik megoldáshoz folyamodni: olyan padlóburkolatot kell készítenünk, mely a fentiekben vázolt páramozgást biztosítja, megelőzve ezzel a falak nedvesedését.

Erre két lehetséges módozat van: a régi, jól bevált, a párát megfelelő mértékben áteresztő padlóburkolati anyagok használata, vagy szellőztető szerkezet alkalmazása.

A vályogházak padlóburkolására elsődlegesen a jól bevált hajópadlók alkalmasak. A hajópadló burkolat ágyazata úgy kerüljön kialakításra, hogy semmiképpen ne gátolja a pára mozgását. Ennek legegyszerűbb módja a kavicságyazat fölé kerülő homok, majd arra párnafákra fektetve maga a padló.

A hajópadló fektetése nem ördöngös munka, saját kezűleg is elvégezhető.

A régi padlózatot – legyen az beton, vagy föld – el kell távolítani, és a helyiség padlózatát legalább 15 – 20 cm mélyen ki kell mélyíteni. Ha a régi burkolat alatt szerves anyag található a földben (ezt általában a rossz, dohos szag jelzi), vagy a régi padlóanyag korhadt részei ott maradtak, azokat teljes egészében el kell távolítani. Érdemes egy-két napot hagyni szellőzni a helyiséget, hogy a földből kikerülő nedvesség, pára szabadon eltávozhasson.

Az így keletkezett földfelületet (tükör) le kell döngölni, majd megfelelően száraz kavicsot, sódert kell elteríteni. A terítés magasságát a padló végleges szintje határozza meg, érdemes több ponton előre beszintezett kavicskupacokat („jegyeket”) elhelyezni, és ezekhez igazítva készíteni a sóderterítést. Arra figyeljünk, hogy a kavics mentes legyen szerves anyagoktól, és teljesen száraz legyen. Ha ez utóbbiban nem vagyunk biztosak, akkor inkább hagyjuk száradni egy-két napot a felületet.

 

Az így előkészített felületre kerülhetnek a párnafák. Szabványos méretük legalább 48 x 75 mm. Ezeket vagy a földbeütött karókkal rögzíthetjük, vagy – ha a helyiség nem túl széles – a végüket a falakhoz ékelhetjük. A hajópadlókat mindig a természetes fény beesési irányára merőlegesen fektetjük, azaz a párnafák az ablakkal ellátott fal irányába fussanak. A párnafák 80-90 centiméterre helyezkedjenek el egymástól. Arra figyeljünk a távolságok kiosztásánál, hogy a fal mellett mindenképpen kell futnia párnafáknak, mert a padló deszkájának itt fel kell támaszkodnia. A párnafákat lehet toldani, de arra figyeljünk, hogy a toldások ne egymás mellé kerüljenek. A toldásokat mindkét oldalukon hevederrel kell megerősíteni.

Bár régen nem kezelték le a párnafákat, nem árt, ha manapság valamilyen – egészségre nem ártalmas, belső terekben használható gombaölő szerrel lekezeljük a fákat.

Ezután készülhet el a homokágyazat. Ez 2-4 centis finom, száraz, szerves anyagoktól mentes homok legyen. A párnafák közötti feltöltést legalább 1-2 centis „bogárhátúra” kell kialakítani, mert a padlódeszka így mozgás nélkül fekszik fel. Ezt a deszkák fektetése közben is el lehet végezni.

A padlódeszkák kezeletlen fenyő vagy keményfa deszkák lehetnek. Szélességük változó, 15 centisnél szélesebbet általában nem fektetnek. A padlódeszkák elhelyezését és rögzítését úgy kell elvégezni, hogy lehetőleg ne maradjon rés a két deszka között.

Csak a párnafákon szabad toldani őket, azt is úgy, hogy ne essen egy vonalba két szomszédos toldás. A falaknál kb. másfél centis hézagot kell hagyni, ezt utólag sarokléccel el lehet takarni.

Fontos tudnunk, hogy a vályogházak falazatai a legritkább esetben egyenesek, sőt, gyakran még csak nem is párhuzamosak egymással. Ez a padlófektetésnél komoly gondot okoz, ha nem számolunk vele. Ezért a padlófektetést vályogházakban lehetőleg annál a falnál kezdjük, ahol a belépésre szolgáló ajtó található. Az utolsó egy-két deszkánál a fal eltérése a párhuzamos iránytól hosszanti vágással kiegyenlíthető.

Nagyobb gondot okoz az, hogy a fal egyenetlensége miatt a deszkázat nem simul a fal aljához. Ezt általában szélesebb sarokléc elhelyezésével lehet „eltüntetni”, vagy a bútorok megfelelő elrendezésével.

A régi korokban nem használtak saroklécet – tudomásul vették, hogy a vályogház fala ilyen.

A vályogházak esetében különösen fontos a fapadló burkolatok megfelelő kezelése.

Az új padlót lakkozni nem szabad, a régi természetes eredetű kezelések felelnek meg a célnak. A frissen fektetett zárt padlózat lakkozása, olajfestékkel történő lekenése ugyanúgy elzárja a páramozgást, mint ha fóliát tennénk alá. Viszont ha már több éves a padlónk, a deszkák közötti rések kinyílnak, ezeket a felületkezeléseket meg lehet próbálni[2]

Általában egy teljes év várakozás lehetővé teszi a padlózat teljes „beállását”, a nedvesség és az egyéb összetevők egyensúlyba kerülését.

Régi korokban a friss padlót hónapokig kezeletlenül hagyták.

A hajópadló beeresztését és kezelését saját magunk is elvégezhetjük, ha érzünk megfelelő kísérletező hajlamot magunkban.

Elsőként megfelelően fel kell súrolni a padlót, minden szennyeződést el kell távolítani róla. Esetleg egy finom gyalulás, csiszolást is elvégezhetünk, de ezután nagyon gondosan portalanítani kell a felületet.

Az így előkészített padlót viaszemulzióval kell bevonni, mely az alábbi összetételű:

- öt rész sztearin (ez a mártogatott gyertyák alapanyaga, szakboltokban kapható)

- szintén öt rész (lehetőleg fehérített, de ha sárga színű, akkor sincs gond) méhviasz (ezt kertészeti boltokban vehetjük meg)

- és huszonkét rész paraffint (szintén a gyertyagyártáshoz használt anyag)

 

A fenti anyagokat egybeolvasztjuk óvatosan lassú lángon, majd lehűtjük 100 fokos hőmérsékletre. Ezután súlyrész rész vizet keverünk hozzá, és ezzel a keverékkel vonjuk be a padlót. Teljes száradás után lehet kefével fényesíteni.

 

A padlót rendszeresen padlóviasszal tartották karban. Ez amellett, hogy lehetővé tette a padló természetes lélegzését, kiemelte a faanyag mintázatát, erezetét. Nem dohosodott be a padló, nem ment tönkre.

Ezt az anyagot is összeállíthatjuk magunk: paraffint megolvasztva méhviasszal, terpentinfestékkel és esetleg viaszillatosítóval keverünk jól össze, majd a masszát lehűtve dobozokban tároljuk a felhasználásig.

 

Gyakran az olcsóbb és mindenhol beszerezhető petróleummal kezelték a padlót, mely alkalmas volt arra is, hogy az esetleges kártevőket távol tartsa.

 

Igen sok helyen találkozunk olajfestékkel kezelt padlózatokkal. Érdekes módon ezeknél is igen ritkán lehet nedvesedéstől, vizesedéstől származó károsodást tapasztalni. Ennek oka, hogy az olajfestékkel történő kezelés a már régebben lefektetett, ezért hézagos padlón történt. A hézagok miatt a pára nem torlódik fel a padló alatt, így nem károsítja a szerkezetet. Ha csak egy mód van rá, hagyjuk meg ezeket a padlókat ilyen állapotukban. Ha viszont cserére szorulnak, akkor a teljes felületen hajtsuk végre a cserét a fent leírt módon, egyéb esetben károsodhat a régi padlózat is.

 

Konyhák, fürdőszobák, előterek – azaz nem szobai használatra használt helyiségek burkolása vályogházakban.

 

E helyiségeknél is igen fontos szempont, hogy az új burkolattal ne vezessük a nedvességet, a vizet a falakhoz. Önkéntelenül adódik, hogy akkor olyan anyagból készüljön a burkolat, mely átengedi a párát. És rendelkezésünkre is áll ilyen anyag, sokkal több, és olcsóbb, mint azt gondolnánk. Ez pedig az égetett anyagáruk nagy családja. Persze ezek közül is csak azok, melyek nem fagyállóra (azaz vízhatlanra) égetve hagyták el a gyárat. Tehát a fagyálló tégla, a tetőcserép nem alkalmas erre. Annál inkább a kisméretű tégla – főleg a bontott téglák – a régi korban használt, de mára teljesen eltűnt padlásburkoló téglák és társaik. A téglaburkolatok használata a XIX. század végétől kezdődött, amikor az egyes helyi téglagyárak technológiája olyan szintet ért el, hogy már olcsón, és főleg a közelből beszerezhető volt ez az anyag.

Az égetett agyagáruk összefüggő és megfelelően elhelyezve igen mutatós felületükkel hosszú-hosszú évekre jól használható burkolt felületet adnak, és megfelelő módon alkalmazva nem gátolják a pára mozgását az épületben.

A téglaburkolatot szintén homokágyba fektessük. Az aljzat akkor megfelelő, ha teljesen száraz, humusztól, szerves anyagtól mentes. Az egyenesre döngölt földre száraz homokot helyezünk a megfelelő vastagságban, majd ebbe fektetjük a téglákat. Többféle mintát is alkalmaztak az elmúlt száz évben a téglaburkolatok lerakásánál.  A hálós, a kötésben, a halszálka mintában rakott burkolatok egy-egy településen belül is igen változatos elterjedést mutatnak.

A téglák elhelyezésénél igen fontos arra figyelni, hogy a burkolat oldalról megfelelő megtámasztást kapjon. Ha zárt térben készül a burkolat, akkor ez nem jelent gondot, a nyitott tornácok, fal körüli járdák szabad oldalát azonban élére állított téglasorral meg kell támasztani. Ez a téglasor mutatósabb – vagy inkább csicsásabb – ha 45 fokban élére állított téglák formázzák. Egyszerűbb és szolidabb a hagyományos „futó” téglasor, ahol a téglákat élükre állítva fektetik egymás után. Amire ügyelni kell: e mellé a téglasor mellé megtámasztó betont vagy habarcsot kell lefektetni.

A zárt térben (konyha, előtér, fürdőszoba) készülő téglaburkolat hézagait csak mészhabarccsal szabad kiönteni. A cementes kiöntés olyan zárt felületet eredményez, melyen a pára nem tud átjutni, és azonnal a falakat kezdi támadni.

A mészhabarcskiöntés előtt (részben takarékossági okokból) a téglák közötti hézagot homokkal kell kitömíteni. Amennyiben igazán jó, tartós burkolatot akarunk használni, a homokot egy egyszerű lapos végű vassal felülről jól tömörítsük a résekben. Általában félmagasságig (3-4 cm) kerüljön homok a hézagokba, erre töltsük rá a mészhabarcs kiöntést.

Nyitott helyen készülhet cementhabarcs kiöntés is. Ha járdát, csöpögőjárdát, vagy a tornác padlózatát készítjük téglából, figyeljünk arra, hogy a téglák – és a burkolat – síkja kifelé lejtsen, és a hézagok a téglák felszínével egy síkban fussanak. Így előzhetjük meg azt, hogy a csapadék, a hólé megálljon a burkolaton, netalántán befolyjon a téglák közötti résekbe.

A téglaburkolatok óriási előnye, hogy egy esetleges padlózat alatti szerelés (pl. lefolyócső, vízvezeték) esetén a szükséges mértékű bontás könnyen kivitelezhető és helyreállítható. Ugyanez igaz a burkolat esteleges meghibásodására is.

A téglaburkolat hátrányaként róható fel, hogy az első időkben nehezen takarítható, tisztítható. De 2-3 év elteltével a felső poros réteg lekopik, és a több évtizede használt burkolatok nem okoznak ilyen gondot. Ha bontott tégla kerül a padlózatba, ez a jelenség általában egy-két hónapig okoz csak gondot, mert ezeknél a tégláknál a első réteg az évtizedes használatban már elkopott.

Nagyon ritkán kerül elő régi padlásburkoló tégla. Általában régi épületek bontásánál lehet találkozni velük – legtöbbször a bontásra ítélt ház tulajdonosa sem tudja, milyen kincset érő építőanyagot dob ki a szemétre. Pedig ezek a téglák még akár száz évig is szolgálják az értő használót, mindenképpen megmentésre érdemesek.

A padlásburkoló téglák általában nem szabályos – a megszokott arányú – tégla formátumot mintázzák. Jelentős részük csak amolyan melléktermék volt a téglagyárakban, ezért sokszor a méretükben nagy a szóródás, eltérés.

Látszó, napi használatra való lefektetésük ezért nehezebb is, de ennek ellenére mindenképpen javaslom.

A padlásburkoló téglák legtöbbször vékonyabbak a falazótégláknál, ezért egyenletesebb ágyazatot kívánnak. A pontszerű terhelést nehezebben bírják, ezért ha valahová nagyobb berendezési tárgy (pl. kályha, kandalló) kerül, ne ezeket a téglákat használjuk fel.

 

Zárt padlóburkolatok készítése vályogházakban

 

Az elmúlt egy évtizedben – főleg a gazdasági nyitással, a nyugati termékek, technológiák hazánkba jutásával – igen elterjedt lett a modern kőagyaglapok burkolatként történő használata. De nem minden előzmény nélküli ez. Hiszen már az 1930-as években készültek mozaiklap, terrazo, nova[3] burkolatok. Ezek az úgynevezett hidegpadlók, melyek valóban a hidegérzetet jelentik a használóknak.

A mozaiklap burkolatok általában a 3-as évektől a 60-as évekig készültek. Parazstházaknál a 10 x 10-es, maximum 15 x 15-ös méretűeket használták. A jellegzetes vörösesbarna-fehér, sötétszürke-sárgásfehér sakktábla szerű megjelenésű burkolattal számtalan helyen találkozhatunk ma is[4].

A vályogházak szempontjából nem is ez okoz gondot, hanem az, hogy ezen burkolatok teljesen zárt felületet adnak. A padlóburkolatokról szóló rész bevezetőjét felidézve tudjuk, hogy ez a zárt burkolat igen jelentős részben közrejátszhat a vályogházak falainak nedvesedésében. És nem csak a régi burkolatok, de a legújabb, legszebb és legmodernebb ma kapható padlólapokból álló felület is ugyanehhez a problémához vezet. Mi ennek az oka?

Nem csak maga a burkolóanyag – bár az önmagában még kevés lenne. De tudjuk, hogy a hidegpadlós burkolatokat csak zárt felületre lehet fektetni. Ez a zárt felület régen cementhabarcs volt, a közelmúltban vegyi úton előállított padlóragasztó: melyek mind jól ellátták funkciójukat, csak éppen épületfizikai hatásuk nem került eléggé előtérbe.

A zárt cementaljzat, az estelege műgyantát is tartalmazó padlóragasztó nem engedi, nem engedheti át a nedvességet. Hiszen éppen ez a feladata a padlólapok rögzítésén túl.

De akkor mi a teendő, ha nem akarjuk a padlózat alatti párát a falba vezetni, ha a régi, rossz mettlachi padlót ki akarjuk cserélni?

 

Két megoldás lehetséges. Ha a vályogfalunk rendelkezik vízszintes falszigeteléssel, a régi burkolat felbontása után egy komplett padlószigetelést kell elhelyezni. Erre alkalmasak a modern szigetelőanyagok is, de a hagyományos kátránypapír jobb megoldás. Ugyanis a padlószigetelést feltétlenül össze kell kötni a fal alatti szigeteléssel – és az majd’ minden esetben bitumenes lemez, kátránypapír. Hiszen 30-40-60 évvel ezelőtt még nem használtak műanyaglemezeket szigetelésre. Természetesen műanyagok is használhatók, de ebben az esetben is igen fontos a fal alatti szigeteléssel való vízhatlan kapcsolat.

Az így elkészült szigetelésre már a szokásos rétegrenddel kerülhet a padló aljzata, burkolata.

Probléma akkor vetődik fel, ha nincs vízszintes szigetelés a fal alatt. Ebben az esetben a hagyományos módon feketetett hidegpadló alatt a felgyülemlő pára a falhoz kerül és nedvesedést okoz. Ekkor vagy egy utólagos falszigetelést készítünk el előbb, és ehhez az előbb leírt padlószigetelést csatlakoztatjuk, vagy más megoldást kell találnunk. Több helyen kísérletképpen az alábbi megoldást alkalmaztuk a fal nedvesédésének megakadályozására: az előre becsülhető, mérhető nedvesedéshez igazodó méretű szellőztető résrendszert építettünk ki a fal tövébe. Legegyszerűbb megoldása az ábrán látható: a padlózat alatti aljzatbeton nem ér el a falig, hanem egy 5 – 10 cm szélességű rés marad ki[5].

A légrést nagy szemű zúzottkővel kell kitölteni, ez lehetővé teszi, hogy a pára – amely a zárt burkolat alatt a falak irányába mozog – e kitöltésen keresztül eltávozzon a padló alól.

A 5 centis rés még elviselhető látványt nyújt, főleg, ha a közvetlenül mellette fekvő padlóburkoló úgy kerül kialakításra, hogy sor lezárást képez a burkolat és a rés között.

Természetesen az így kialakított padlózat esetében fokozottan kell figyelni arra, hogy a falazat melletti résbe ne juthasson víz felülről (pl. felmosáskor, vagy a mosógép működésekor).

Ez a megoldás kombinálható a vízszintes padlószigeteléssel, bár erre még nincs megfelelő időtartamú tapasztalat, ezért csak óvatosan lehet ajánlani.

 



[1] Az 1930-as évektől kezdve – inkább a városokban épült – vályogházak is megfelelő falszigetelést kaptak.

[2] Természetesen csak olyan padlóknál, ahol egymás mellé fektetett deszkák alkotják a felületet. A horonnyal (núttal) egymásba illesztett padlóknál később sem szabad a lakkozást, olajfestést alkalamazni.

[3] A nova burkolat szabálytalan alakúra tört kőagyalapokból áll. Készült egy, vagy több színben is, ekkor kazettákkal választották el a különféle formákat egymástól. Ma már nem építenek ilyet.

[4] Nem csak a szegények épületénél fordul elő ez a burkolat: a Halászbástya 2003. évi felújításánál meglepődve tapasztaltuk, hogy a bástya egyik leglátogatottabb tornyának padlózata is ilyen burkolatot kapott. Amikor fel akartuk szedni, a műemlékes szakemberek élénken tiltakoztak ez ellen, megmutatva: a mozaiklapok majd’ 5 centi vastagságban készültek, az elmúlt száz év alatt a kopás legkisebb nyoma sem tapasztalható felületükön. A burkolat megmaradt.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor jó egy évre rá egy kis Nógrád megyei falu vályogházában ugyanezzel a burkolóanyaggal találkoztam. Mivel a konyha burkolata igen jó állapotú volt, és az enyhe bordó-sárga színű mozaikpadló még szépen is mutatott, sikerült rábeszélni a tulajdonosokat a padló megtartására.

[5] A 10 centiméter már igen nagy méret, ilyet eddig csak egy, a Budai Vár egyik házának pincéjében kialakított kiállító teremben alkalmaztunk. Igaz viszont, hogy itt igen nagy mértékű volt a páramegjelenés a padlózat alatt, viszont ezzel a megoldással, és a pára megfelelő kiszellőztetésével meg tudtuk akadályozni, hogy a pára falakat támadja.

 

A TETŐK

Ha a házak ablakait a szemnek neveztük, akkor a tetőt a frizurának, hajzatnak mondhatjuk. Ahogy egy nő szépségének fontos része a szeme és a haja, ugyanúgy ház teteje is annak megítélésében igen fontos szerepet játszik.

Csakhogy amíg egy nő haja lehet műhaj, lehet festett, avagy éppen tupírozott, a ház teteje nem visel el semmilyen álságot, semmilyen hamisítást. Talán ez az épületnek egyetlen eleme, amelynek minden csalás és ámítás nélkül el kell látnia funkcióját, igazodni kell a fizikai törvényeihez. S nem lehet megalkotásával becsapni a használót, a nézőt, mert nem csak szépészeti jelentősége van: igen fontos a szerepe az épület állagának megőrzésében, a használhatóság biztosításában is. Nem is olyan rég – erről majd később – igyekeztek ezt a kettős szerepet kijátszani: nem sikerült, eljött az az idő, amikor végre rájöttek az építtetők, a tervezők, hogy a tetőnek annak kell lennie, ami: tetőnek az alkotás (az épület, a ház) felett.

A tető szerepe a tankönyvek szerint: az épület utolsó szintje felett lezárni a tért, valamint védeni az épületet, az építményt az időjárás káros hatásaitól.

Az emberiség történetében a házépítés a tető építésével kezdődött. Ismert, hogy az első lakhelyek csak tetők voltak: valamilyen természetes anyagból fordított “V” alakban az ősember összerakott egy kalyibát, és az eső, a tűző nap elől az alá húzódott (mint ahogy a mai napig a csőszkunyhókat is ismerjük).

Anyaga lehetett pálmafalevél, vagy nád, lehetett szúrós faág – végül is tető volt. Csak később keletkezett az a szerkezet, amely ezt a tetőt megemelte, hogy magasabban legyen a vizes, nedves talajon, vagy jobban védjen az állatok ellen. Ez az emelés volt a fal.

De a két egymásnak döntött “lapszerkezet” még nagyon sokáig megmaradt. Ez él tovább napjainkban is a legelterjedtebb tetőformában: a nyeregtetőben.

Aztán igen hamar megjelentek a különféle formájú tetők. De mindegyiknél érvényesült az a fent már említett tény, alapszabály: a tető a funkcióhoz és a szerkezeti lehetőségekhez (azaz fizikai törvényekhez) igazodik, e két tényezőt szigorúan szem előtt tartva készül és kerül használatba.

Mik ezek a funkciók, és hogyan érvényesülnek ezek a tetőknél?

A legfontosabb a védelem. Védelem az időjárás viszontagságai ellen, és fizikai védelem az épületben tartózkodók részére. Azokon a területeken, ahol sok az eső, magas tetők készültek, hogy lefolyjon a víz hamar. Ahol kevés a csapadék – pl. Észak-Afrikában, a mediterrán vidéken – éppen hogy alacsony tetők épültek, hogy a lehulló esőt minél nagyobb felületen fel tudják fogni. A lapos tetőkre akár kert is telepíthető, a zöld növényzet segít az épület klímájának szabályozásában, a meleg éjszakákon esetleg hálóhelyül is szolgál.

Ugyanígy alacsony hajlásszögű – magyarul laposabb tetők - épültek és épülnek a magashegyi területeken, ahol sok hó esik, és sokáig meg is marad. Ennek igen praktikus oka van: a rajtuk megálló hó megmaradjon, és mintegy “hőszigetelésként” működjön.

Még valami befolyásolja a tetők kialakítását - A fellelhető építőanyag. Azokban az országokban, ahol bőven rendelkezésre állott a faanyag, természetes volt a faszerkezetű, faborítású tetők használata, ám a fában szegény vidékeken más megoldást kellett találni. És ez a tetők alakját, kialakítását, használatát – és persze alapfunkcióját, a védelmet – jelentősen befolyásolta.

Dr. Gábor László többszörösen kiadott alapművében, az egyetemi tankönyvként használatos “Épületszerkezettan”-ában az ötvenes években a következőket írta le a tetők kialakulásának, fejlődésének – az iméntinél sokkal részletesebben taglalt - bemutatása után: “Ez a történeti fejlődés útja e század elejéig. A stílus és a stílusutánzó architektúrák kora véget ért. Újfajta építészet, építés kezdődik… A tudomány és a technika egyre gyorsabb fejlődése az új feladatok megoldásához új elméleteket és szerkesztési törvényeket, új anyagokat és szerkezeteke, új eljárásokat és sokat tudó gépeket teremt.

Megváltozik az építészeti szemlélet, a műszaki gondolkodás , a tervezés és a szerkesztés. A hagyomány és stílus helyébe a korszerű tudományra és technikára támaszkodó, a régitől mindjobban elszakadó, mind merészebbé váló, mind több géppel építő tevékenység kerül…”

Ezek után több, mint 80 oldalon, tucatnál több képlettel, majdnem 30 táblázattal taglalja a könyv a modern tető (értsd: lapos tető) tervezésének, szerkesztésének, kivitelezésének minden részletét a vízszigeteléstől a párazáráson át a “vízelvezetés megtervezése tekintetében” fejezetig.

Ezzel szemben a régi kor embere (azaz a XX. század előtti ember) fogta magát, két sárgerendát végigfektetett a háza falán, arra ágasokat, szarufákat támasztott egymásnak (legtöbbször még szelemen, külön alátámasztás se került alá), arra léceket szegezett fel, cserepet, nádat rakott fel rá, és többé nem foglalkozott rétegrenddel, tetőösszefolyókkal, és “alsó oldali utólagos hő-és páravédelem esetei”-vel.

Nagyjából ez a tetők története napjainkig: remélhetőleg, visszatérünk a régi, évszázadok, sőt évezredek tapasztalatai alapján elkészített tetőkhöz, elismerve végre, hogy amit eleink emberöltőkön keresztül tapasztaltak, kidolgoztak, az megfelel ma, itt nekünk is.

A tetők fajtái, alakjai, ismérvei
A tetők részei, szerkezete
A tetőszerkezetek (fedélszékek) kialakítása, megépítése
Tetőfedések, héjalások
Nádfedés, szalmafedés
Zsindelyfedés
Palafedés
Égetett cserép fedések

Előírások egy régi szakkönyvből

A tetők fajtái, alakjai, ismérvei

 

A régi házak tetőrendszerei a már említett nyeregformából alakultak ki. Eleink házai tipikusan hosszú, a telek egyik határán álló házak voltak, melyek tengelyében húzódott az a hosszanti tartó, ami az egymásnak fordított szarufákat tartotta.

 

Nyeregtető

 

Kontyolt nyeregtető

A tető magasságát sok minden meghatározta, elsősorban az építtető anyagi helyzete. Minél magasabb volt egy tető, annál hosszabb gerendák kellettek hozzá, annál drágább volt az építkezés. A régi kor embere – legalábbis hazánkban – nem épített olyan házat, ahol a tetőteret is lakásra használták volna - legfeljebb terménytárolásra. Ahhoz pedig nem kellett nagy tetőmagasság.

Természetesen a tető nagyságát meghatározta az alatta lévő épület mérete (konkrétan a ház szélessége, a falak egymástól való távolsága) is. A hazai népi építészetben (vagy talán így helyesebb: paraszti építőmesterségben) a házak mérete – ha nem is szabványos, de nagyjából – egységes volt. Ennek igen egyszerű oka volt: a házak olyan szélesek lehettek, amilyen gerendákat szerezni tudtak a födém elkészítéséhez. És mivel csak kevés tájegység volt az országban, ahol korlátlanul rendelkezésre álltak hosszú, megfelelő keresztmetszetű gerendák, 4,5-5 méternél nagyobb belméretű helyiségekkel ritkán készültek épületek. Ez alól kivételek voltak a gazdasági épületek – istállók, pajták – de ez már a népi építkezés egy másik – nem kevésbé fontos – ágában vezetne minket.

Az ezen elveket szem előtt tartva kialakított tetők fejlődése hosszú évszázadokon át tartott. Országrészenként, néha falvanként kis módosulásokat találunk, hol a divat, hol a kényszer szülte változtatások a nyeregtető ezer formáját szülték meg. Az oromfalas tető, a kontyolt tető, ezek mindenféle változatai – majd’ minden népi építészettel foglalkozó könyvben megtaláljuk leírásukat, fejlődéstörténetüket.

Ám ha egy ház nem hosszú formájú volt – falvainkban a módosabb emberek házai, vagy a közösség vezetőinek házai – akkor már egy bonyolultabb tetőforma, a sátortető került a falakra.

 

Sátortető

Ez a tetőforma egyes szakemberek szerint a kastélyok, kúriák utánzásából keletkezett: de hát nem kellett azokat utánozni, a ház formája adta, hogy ilyen tetők épüljenek.

A kezdeti sátortetőket sem használták lakócélra, bár ezek egy igen szép, és sajnos ma már ritkán alkalmazott változatát, az úgynevezett manzard tetőket igen korán, a XIX században megtaláljuk már hazánkban.

Henry Manzart francia barokk építészről nevezték el ezeket a tetőket, amelyek felső része laposabb, alsó meredekebb hajlásszögű. Ezzel jobb statikai rendszerű, és egyben használható teret nyertek, és a tetők külső képe is a síkok törése, a kettős ereszképzés miatt változatosabb, művészibb lehetett. A manzard tetők a városokban jelentek meg először, de hamar átvette őket a vidéki építészet is.

A tetők részei, szerkezete

 

A tetők három fő részből állnak:

- a fedélszerkezet – mely maga a tető tartószerkezete,

- a héjalás, vagy fedés, mely a tető lefedésének szakkifejezése,

és az oromfalak – abban az esetben, ha egyenes záródású tetőről beszélünk.

Természetesen ahhoz, hogy a tető megfelelően funkcionáljon, kisebb, de igen fontos kiegészítők szükségesek: az ereszcsatorna, tetőkibúvó, esetleg villámhárító. Ezek a tartozékok folyamatosan változnak, fejlődnek, százféle kialakításúak lehetnek, minden kor és táj magával hozza a maga anyagait, technikáit.

A tetők szerkezeti kialakításáról

Amint arról már szó volt, a tetők – bármilyen alakúak, típusúak legyenek is – nem csak szépészeti alkotóelemei a háznak, hanem fontos műszaki részei is. Éppen ezért a tetők minden esetben a fizika, a statika törvényeinek megfelelően kell, hogy kialakításra kerüljenek

Ha egy tetőre ránézünk, még ha nem is látjuk alkotórészeit, érzékelhetjük, merre haladnak benne az erők, hogyan, mint továbbítják a rájuk nehezedő súlyokat: a hó terhét, a szél nyomóerejét, a cserépfedés súlyát.

A tetők tartószerkezete, a fedélszék fejlődése is ezek szerint a statikai szabályok szerint alakult.

Hogy mikor milyen szerkezet készül, annak igen sok meghatározó összetevője van. ezek közül néhány:

- az épület szélessége (azaz az áthidalandó fesztáv)

- a rendelkezésre álló anyag

- a tető által elviselendő terhek nagysága (pl. szél, hó)

- használni kívánják-e a tetőt különféle célokra,

stb.

Arra, hogy mikor milyen szerkezetű tető készüljön, a XX. század első évtizedében írott építési szakkönyvben találunk meghatározásokat

 

Az első és egyben legegyszerűbb tetők sorban egymás mögé megfelelő távolságra állított ferde fagerendapárból (szarufapárból) álltak. Ezeket alul egy-egy gerenda köti, mely a falazatra támaszkodik. Ezeket a fedélszékeket üres fedélszéknek – vagy szarufatetőnek) nevezzük.

A szarufák fenti kereszteződésébe egy hosszanti gerenda került (újabbkori nevén: teréjszelemen), melyet még jó száz évvel ezelőtt is gyakran egy külső oszloppal (ágassal) támasztottak alá.

 

 

Erre láthatunk példát a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyik szép házán, a dunántúli tájegységben.

 

Később anyagtakarékossági okokból – no meg hogy a hosszú ágas ne rontsa a ház homlokzati képét – az ágasokat a végfalakra ültették rá.

 

Ha az épület fesztávja olyan nagy, hogy a szarufák túl hosszúak lennének, - általában – felső harmadukban keresztben kimerevítik őket. Ezt a merevítőt sokféleképpen hívják, a szaknyelvben torokgerendának, de legismertebb a “kakasülő” elnevezés.

 

A torokgerendákat még nagyobb fesztávnál alátámasztják, ezeket a támasztékokat (oszlopokat) állószéknek nevezik.

 

 

Az épületek méreteinek növekedésével, a bonyolultabb alapraji formák elterjedésével a tetők alátámasztásában is új megoldásokat kellett kialakítani. Erre a célra a tető hosszanti tengelyével párhuzamos újabb rudak kerületek beépítésre: az oldalszelemenek, talpszelemenek. Ezek egyrészt alátámasztják a szarufákat, másrészt egy hosszanti merevítést adnak az egész tetőnek, amivel az ellenállóbb lesz a fizikai hatások (pl. szél, épületmozgás, önsúly) ellen.

A szelemenes fedélszék is komoly fejlődésen ment keresztül. Majd minden tájegység kialakította a maga fedélszékét, és folyamatosan fejlesztette, javította azt.

Hogy hány féle tetőszerkezet volt használatos jó száz évvel ezelőtt, azt a Pallas nagylexikon 1905-os kiadásában szereplő alábbi ábrák mutatják be

A tetőszerkezetek (fedélszékek) kialakítása, megépítése

 

A tetőszerkezetek építése komoly, nagy szaktudást igénylő feladat. Ám ez a szaktudás megszerezhető, az ácsmesterség minden időkben az egyik legelismertebb, legmegbecsültebb szakma volt.

Az egyes elemek egymáshoz illesztését, a falhoz és a szomszédos szerkezetekhez történő csatlakozását elsősorban a felhasznált anyag határozza meg.

A tetőket tartó szarufákat nem lehet közvetlenül a falra helyezni. Legtöbbször a falon futó gerendára (sárgerendára) ültetik őket, vagy a keresztben futó födémgerendával kapcsolják össze.

Két példa a talpszelemenek és a födémgerendák csatlakozására

 

Talpszelemenek (sárgerenda) és szarufa csatlakozása

 

A faanyagokat sokféleképpen lehet egymáshoz kapcsolni, az egyszerű lapolással, csapolással az átfúrt csavarokig, ácskapocsig. A megfelelő megoldást mindig szakember határozza meg, de a tartósság szempontjából a csavarozott, véglegesen rögzített szerkezet a legmegfelelőbb.

A tetők szerkezetének megtervezése, kivitelezése komoly gyakorlatot és tapasztalatot igénylő feladat. Mindenképpen vonjunk be szakembert ebbe a munkába.

A megfelelő teherbírású szerkezet kialakítását napjainkban részletes statikai számításokkal érik el. Régen, amikor a házak kivitelezése, megépítése a mindennapi gyakorlatot alkalmaztak, voltak olyan irányadó méretek, számok, melyeket a sok száz éves tapasztalat alakított ki és tett tökéletessé.

Ezekről olvashatunk egy 1904-ben kiadott építőipari zsebkönyben.

Tetőfedések, héjalások

A tetőnek végleges képet a fedés ad, és egyben ez az a szerkezeti rész, mely ellátja az időjárás elleni védelmet, tehát magát az alapfunkciót.

Az elmúlt időszakban ezer féle tetőfedő anyagot ismerhettünk meg, ám a régi parasztházakhoz, vályogházakhoz csak a legritkább esetben felelnek meg ezek.

Megjegyzés: más szempontokat veszünk figyelembe egy újonnan épült vályogháznál (bioháznál), de erre most nem térek ki külön.

A tetőfedéseknek (szaknyelven héjalásoknak) az alábbi követelményeket kell kielégíteniük: alkalmasak legyenek a csapadékvíz távoltartására, elvezetésére, zárt felületet biztosítsanak a szél, a por, a hó ellen, megfelelően szilárdak és tűzállóak legyenek.

Mindemellett természetesen megfelelő látványt kell, hogy nyújtsanak és gazdaságos legyen megvalósításuk, fenntartásuk.

A héjalásokat általában anyaguk, származásuk szerint szoktuk osztályozni: vannak természetes anyagú és mesterséges fedések. Az előbbibe a zsúp, a nád, a fafedés tartozik, míg az utóbbiba a cserép, a bádog, a különféle lemezfedések.

Ritka, ám még néhol előfordul a természetes pala fedés, mely szintén természetes anyag, ám fedési elvei, módozatai különböznek az imént felsorolttól.

Hazánkban a parasztházaknál, vályogházaknál ma már szinte csak a nádfedés, a cserépfedés illetve a valamivel modernebb anyagú, de régi alkalmazású betonfedések a leggyakoribbak.

A modern tetőfedő anyagokról (főleg az elmúlt 10-15 évben gyártottakról) nem szólnék, azokról mind az interneten, mind a gyártók prospektusaiban sokat lehet olvasni.

A régmúltban az emberek először a környezetükben található, olcsó és könnyen megmunkálható tetőfedő anyagok kezdték használni. Hogy mikor melyik volt erre alkalmas, azt tájegység természeti adottságai, az adott vidék technikai fejlettsége határozta meg. Az építők nagyon átgondolták, mikor, hol milyen fedőanyagot használnak. Hiszen a tető védi meg az időjárás viszontagságaitól a házat. A tetőt éri a legtöbb káros hatás, gondolni kellett tehát arra is, hogy mennyire tartós lesz a tető, milyen sűrűn szükséges a karbantartás, felújítás.

A fában gazdag vidékeken (pl. a történelmi Magyarországon a felvidékek, a Kárpátokban) a fazsindely fedés volt elterjedt, az alföldi, nagy mocsarakkal szabdalt vidékeken a nádfedés. A szalmafedéssel mindenhol találkozhatott úgy nagyjából kétszáz évvel ezelőtt az ember.

A cserépfedések a parasztházaknál nagyjából a XIX. közepétől lelhetők fel. Ám ekkor is csak a módosabb emberek, a falvak gazdagabbjai engedhették meg maguknak, hogy cserepet rakjanak a tetőkre.

A községek fontosabb házai természetesen már ekkor is cseréppel voltak fedve (templomok, iskolák) de ez igen nagy terhet is rótt a közösségekre.

Nádfedés, szalmafedés

A szalma és a nádfedés (szaknyelven: kévefedések) a tetőhéjalás minden kritériumát kielégítette, a tűzbiztonság kivételével.

A szalmafedés a rozsszalma felhasználásával készült (elterjedt neve: zsúpfedés), a nádazást 6-10 mm vastag, 2-3 méter hosszú szálakból álló kötegekből (kévékből) rakták.

Ezek a tetőfedő anyagok olcsók, könnyen beszerezhetők voltak, megfelelő vastagságban jó vízzáró és hőszigetelő képességgel rendelkeztek. Egyes vidékeken a nádtetőt igen mívesre készítették, dísze lehetett a háznak.

Napjainkra sajnos zsúptető egyáltalán nem készül (ennek oka az anyag- és szakemberhiány) viszont egyre inkább státuszszimbólum lett a – régi időkben a szegények anyagának nevezett – nádtetőfedés. Ezért aztán ott és úgy is alkalmazzák, ahol és ahogy nem lenne rá szükség, illetve oly módon, ami már-már giccses, sőt, nevetséges hatású. Ennek megfelelően ára az egekbe szökött, és igen sok hozzá nem értő vállalja fel a nádtető rakását.

Pedig a kévefedések készítése nagy szakértelmet igénylő munka. Erről itt olvashatunk.

A nádfedések rossz, giccsbe, nevetségbe hajló felhasználására nem mutatok példát, nem akarom senki haragját a fejemre zúdítani. De mindnyájan láttunk már – főleg üdülővidékeinken – óriási, az épületet magát agyonnyomó nádtetőt, többszörösen törött vonalú, ilyen-olyan síkokat összehablatyoló nádtetőt, vagy éppen olyat, melyből karnyújtásnyira egymástól “művészien” kiálló tetőablakok kandikálnak ki.

Pedig a nádtető – emlékezzünk csak a bevezetőben írtakra, mi a fő tulajdonsága a tetőnek: az igazat mondja – az egyszerű formák, a funkcionalitás fő hordozója kellene, hogy legyen.

Részletek az 1904-ben megjelent “Építők zsebkönyvé”-ből:

“A tetősík megengedhető hajlásai szalma-, nád-, deszka- és zsindelyfedésnél: 1:2 – 1:3.

Szalma és nádfedés:

A kötegek vastagsága 15 – 20 c/m

hossza 80 – 100 c/m

A kettős fedés vastagsága 30 – 40 c/m

léctávolság 30 – 60 c/m

lécvastagság 6 – 10 c/m

A szalmagúzs és sásnád lekötésnél jobb, ha dróttal kötjük le a kötegeket.

A kibontott szalmafedél rétegeinek vastagsága 8 - 10 c/m

A leszorító mogyoróvesszők távolsága 50 - 60 c/m

A leszorító vesszőket a felette levő szalmaréteg fedi 15 – 20 c/m

A taréjt leszorító póznák távolsága 60 – 80 c/m

 

A szalma és nádfedés előnyei: könnyűek, vízáthatlanok, jó melegtartók és hőizolálók (jégvermek fedése). Hátrányuk a nagy tűzveszélyesség.

 

Szalmafedés tartóssága 10 – 15 év, nádfedésé 15 – 20 év.”

Zsindelyfedés

 

Napjainkban egyre több helyen árusítanak zsindelynek nevezett tetőfedő anyagokat. Ám a népi építészetben, építőmesterségben, a régi házak felújításánál zsindelynek a megfelelő fajta fából hasítással, faragással, ritkábban fűrészeléssel alakított falapokból álló tetőzetet nevezzük zsindelytetőnek.

E fedésnek is óriási előnye volt – amikor még elterjedt volt alkalmazása – hogy helyi anyagot használt. Mind a gyártását, mind az elhelyezését az adott település kicsit ügyesebb mesteremberei el tudták végezni, így igen alkalmas volt a szegény emberek építkezéséhez.

Hogy milyen fontos volt a zsindely a régi időkben, jól példázza az 1655-ben (!) keletkezett verses dicséret , melynek címe: “ Az Fenyö-fanak hasznos vóltáról, Es az sendely tsinálóknak kellemetes és hasznos monkajokról-való História…”

Úgy 200-250 évvel ezelőtt még a mai Magyarország területén is vágtak és készítettek zsindelyt (pl. a Bakonyban, a Bükkben, Mátrában).

A zsindelykészítéséről itt olvashatunk.

Napjainkban sajnos az igazi régi zsindelyfedés kezd feledésbe merülni. Szerencsére a műemlékes szakemberek, tervezők még ismerik ezt az anyagot, és ha szükséges, ha a felújítandó épület megkívánja, alkalmazzák is.

A zsindelyfedés előnyei:

- helyi anyagból megépíthető,

- kis súlyánál fogva nem igényel drága és nehéz fedélszerkezetet,

- elhelyezése nem igényel különösebb szakértelmet, és nem szükséges nagy létszám hozzá

- jól kialakíthatóak belőle a különféle tetőformák, áthatások idomai

- kellemes közérzetet ad, nem “hideg” burkolóanyag

- a jó anyagból, jól megépített zsindely tető hosszú évtizedeken át ellenáll az időjárás viszontagságainak

A fazsindely megkerülhetetlen hátránya a tűzveszélyessége. A régi házak szabad kéményeinél igen gyakran egy kirepülő parázs lángba boríthatta a házat – vagy egész falvakat – ám napjainkban a szigorú tűzrendészeti előírások betartásával ez a veszély nem fenyeget.

Meglepő módon az időjárási viszontagságnak leginkább kitett országokban, tájegységeken (Oroszország, Lengyelország, Normandia, a Kárpátok vidéke) találkozunk nagy mennyiségben zsindelyes tetejű házakkal. Ennek részben oka csak az, hogy ezek a területek fában gazdagak. Ezeken a helyeken a hagyományos építkezési módok annyira kifinomult, annyira fejlett szintet értek el, hogy az ott lakók nem látják szükségét annak, hogy más, drágább, ismeretlen anyagokat, technológiákat alkalmazzanak.

A mai Magyarország területén a zsindelyfedés eltűnése annak tudható be, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű, olcsó anyag. Pedig a régi paraszti építkezés, építészet igen gyakran alkalmazta ezt a héjalási módszert.

A zsindelyfedés legnagyobb hazai mestere a majd’ száz évet megért Kós Károly volt, aki az erdélyi templomoktól a Fővárosi Állat- és Növénykert több épületén át lakóházakig művészi módon alkalmazta e sok száz éves tetőfedő anyagot.

Ismereteim szerint jelenleg a hagyományos (azaz ékelt) hasított, fűrészelt zsindelylapokhoz már csak Kelet-magyarországon, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lehet hozzájutni.

Az igazi fazsindely – mely nem tévesztendő össze a “bitumenes zsindely”, “kanadai zsindely” vagy egyéb műnéven forgalmazott termékekkel – fenyőből, tölgyfából, ritkábban nyírből, gesztenyéből készül.

A fűrészgépek megjelenéséig szinte csak a hasított változata volt ismert, hiszen kézi fűrészes technológiával gyártása igen munkaigényes lett volna.

Zsindelynek általában olyan fát használtak, mely épületfának (gerendának, fedélszéknek) nem volt alkalmas. Ám fontos volt, hogy csomómentes fa kerüljön feldolgozásra.

A hasítás során egy tuskóból néha több tucat zsindely is kikerült. A darabok hossza 25-40 cm között változott, szélességük a 6-7 cm-től az egy araszig.

A hasított zsindely felismerhető arról, hogy a hasítási felület egyenetlen, kicsit hullámos. Ez kifejezetten előnyös több okból is: az egymáson fekvő zsindelyek egyenetlenségei között a levegő átjárhat, ezáltal a megázott faanyag könnyebben tud megszáradni. A hullámos felület némi mozgást enged az anyagnak, nem feszül egymásnak az egymáson fekvő két zsindelylemez, nem keletkeznek benne káros feszültségek. Szubjektív véleményem szerint a hasított zsindely azon tulajdonsága, hogy – a gyártásból eredő, és minimális – méret és alakbeli különbségek vannak az egyes elemek között változatos felületet, és ezzel emberközelibb képet eredményhez.

A fűrészeléssel készített zsindely ezzel szemben egyenletesebb felületet ad, az egyes elemek illesztése – a méretazonosság miatt – egyszerűbb, és bizonyos környezetben ez a szempont nem elhanyagolható.

Az ilyen módon készült zsindely hátránya egyrészt, hogy a fűrészeléstől a zsindely felszíne felborzolódik (ami a víz könnyebb anyagba jutását eredményezheti), ami ellen gyalulással, csiszolással védekezhetünk.

Másrészt a fűrészeléssel a fa rostjait átvágjuk, ami mindenképpen gyengíti azt, míg a hasított kialakítással a rostok mentén szinte a természetessel azonos módon kerül a fa feldarabolásra.

Az igazi, régi zsindelytető tartósságát, vízhatlanságát a lapok hosszanti élébe vágott rés, és az ellendarab élének hegyesre faragása adja meg.

Ez utóbbi készülhetett úgy, hogy a lap egyenletes vastagságú, és csak a szélétől 2-6 cm-re kerül élezésre (általában 45 fokban), vagy – ez az egyszerűbb formájú, ám nehezebben kivitelezhető mód – a zsindelylemez vastagsága folyamatosan csökken, mintegy ék alakot formázva keresztmetszetével.

A fűrészeléssel terjedt el az egyszerű, hasíték és ékelés nélküli zsindelylap, mely tulajdonképpen megfelelő méretű deszkalap (egyes vidékeken ezt a zsindelylemezt hívták “drányicának”). Ennek elhelyezése egyszerűbb, laposabb tetőre is kerülhet, ám ezek csak több rétegben nyújtanak azonos védelmet a hasított élű zsindellyel.

Ez utóbbi típusnál elengedhetetlen, de a hagyományos zsindelynél is hasznos, ha a lemezek alsó vége ferde levágást kap. Ezzel megelőzhető a merőleges él korai károsodása (kiszálkásodása), a víz megállása és az átszellőzetlen, zugok kialakulása az egymáson fekvő lemezeken.

 

A zsindelyt 45 fokos, vagy annál nagyobb hajlásszögű tetőknél alkalmazzuk. Ennek oka, hogy bár az anyag – a későbbiekben részletesezett – kezelést kap, mindenképpen el kell érni, hogy a csapadékvíz a lehető leggyorsabban lefusson a tetőről. Könnyű súlyánál és könnyű szerelhetőségénél fogva a zsindely igen alkalmas meredek tetők fedésére. Hazánkban gyakran találkozunk a műemlék vagy műemlék jellegű templomok, haranglábak fedésénél fazsindellyel, hiszen a magas toronytető, vagy az éppen a toronysisak függőleges falazatának fedésére ideális a fazsindely.

Jó példákat láthatunk erre a felső – tiszavidéki, nyírségi fatemplomoknál, haranglábaknál.

A vastagabb, 2-4 cm-es anyagból készült tető lehet egyrétegű is, de gyakori – és a vékonyabbaknál célszerű is – a legalább két rétegű zsindelyfedés készítése.

A zsindely anyagát elhelyezés előtt kezelni kell. A kezelés során a vasúti talpfákhoz hasonló módon olajszármazékkal nagy nyomással telítik az anyagot. Hazánkban is vannak olyan cégek, amelyek ezt a munkát el tudják végezni. A zsindelyezés nem kíván különleges aljzatot, egyszerű lécezés megteszi. Azonban ha a fedés alatt összefüggő burkolat készül (pl. tetőtér beépítés miatt) a zsindely alatt gondoskodni kell az átszellőzésről megfelelő légrés hagyásával.

A zsindelylapok a lécezésre szegezéssel kerülnek. A lúc- és vörösfenyőből készült zsindelylapokat olyan szeggel kell rögzíteni, mely nem rozsdásodik el, ugyanis a rozsdásodó szegek elszínezik a faanyagot.

A szegeket úgy kell beütni, hogy a zsindelylemez ne repedhessen meg, azaz a lemez szélétől megfelelő távolságra. Legalább 2 szöggel kell rögzítni a zsindelylemezeket, 60 cm hossz felett négy darab szükséges.

A hagyományos – éllel, hasítékkal ellátott - zsindelylemezek a rajz szerinti módon illeszkednek egymáshoz. A fektetésnél két igen fontos tudnivaló: a hasítékoknak nem szabad az uralkodó széliránnyal szemben állniuk, illetve ha a tető nem csak az eresz felé lejt, hanem oldallejtése is van (pl. lépcsők felett) akkor az ékeknek úgy kell elhelyezkedniük, hogy a víz lefolyhasson, azaz a “pikkelyezés” ne akadályozza a víz mozgását.

fotők a fedett lépcsőről

a skanzenből rnbóé

A zsindelyfedéseket úgy kell készíteni, hogy a lécek átfedése legalább 10 cm legyen. A zsindelylécek fektetését – akár egyszeres, akár kettős sorban kerülnek fel a tetőre - az ereszeknél kell kezdeni, az egymás feletti sorok hézagcserével (azaz fél szélesség eltolással) készüljenek. A zsindelyfedést tartó lécezés első, ereszhez csatlakozó sorát állított keresztmetszettel kell a szarufákhoz szegezni. Az alsó zsindelysor az ereszen 8 cm-el nyúljon túl. A taréjgerincnél mind az egyszeres, mind a kétszeres zsindelyfedés az uralkodó széliránynak háttal, az élen 3-4 cm-es túlnyúlással készüljön.

Zsindelytetős épületnél az orom oromdeszkával és az ahhoz szorosan csatlakozó zsindellyel készüljön. Az élgerinc fedésénél legyezőszerűen fektetett zsindelyeket, vagy pót lemezsort kell alkalmazni.

 

Ha 3 cm-nél vastagabb a zsindelylemez, egy réteg elég, ennél vékonyabbnál mindenképpen két (vagy több) rétegű zsindelyezés szükséges.

Részletek a már idézett 1904-es szakkönyvből:

Zsindelyfedés:

Fedőanyag leggyakrabban fenyő, de lehet tölgy és bükk is.

A zsindely hossza 40 – 55 c/m

szélessége 8 – 12 c/m

vastagsága 1 – 1.5 c/m

a horony mélysége 2 c/m

Léctávolság egyszerű fedésnél h – f.

kettős fedésnél h – f

2

h = a zsindely hosszával, f = az átfedés méretével.

A lécek mérete 4/65/7 cm.

A sorok átfedését illetőleg:

egyszerű fedésnél a sorok a közvetlen alsókat hosszuk 1/61/4-ével,

kettős “ “ “ “ az alattuk levő 3-ik sort 8 c/m-el fedik át.

Taréjvonalon a tálnyúlás az uralkodó szélirányban történik, 8 c/m-el. A zsindelyezés alulról felfelé halad és az uralkodó széliránynak megfelelőleg balról jobbra, illetőleg jobbról balra.

Zsindelyfedés tartóssága 30 – 40 év.

A zsindelytetőket a keménycserép tetőknél jobban támadhatják egyes környezeti hatások, ám van pár olyan szakmai fogás, mellyel ezek a hatások könnyen semlegesíthetők, illetve megelőzhetők. Ezekről A tetők hibái fejezetben olvashatunk.

Palafedés

 

Hazánkban az elmúlt 50 évben palafedés néven az úgynevezett azbesztcement lemezfedést nevezték. A XX. század elején egy Hatschek nevű építőanyag gyáros találta fel, és a név törölve néven kezdte el forgalmazni. Ez a név aztán rajta maradt, a háború után általános elnevezése lett az anyagnak. Készült lemezekben, lapokban, hullámlemezekben, készültek kiegészítők is.

Még a nyolcvanas évek közepén is jelentek meg úgy építőipari szakkönyvek, hogy a “Palafedés” fejezetnél az azbesztcement hullámlemezek, rombuszlemezek alkalmazását találhattuk.

Ezek a lemezek mesterséges anyagok: 8 – 10 %-os azbeszt adalékkal készült cementes keverékek, melyeknek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy aránylag olcsók voltak, sok fél alakban, változatban voltak gyárthatók és gyártásuk jól gépesíthetők. Előnyük közé tartozott még, hogy viszonylag könnyűek, felhelyezésük is egyszerű, viszont igen sérülékenyek voltak. A név törölve lemez fedés alá kátránypapír szigetelést ajánlottak, de jó fektetésnél ez nem volt szükséges.

 

A természetes palafedés.

A természetes pala sima felületű, egyenletes (általában a világostól a sötétig terjedő szürke) színű, könnyen hasadó, fúrható anyag. Ha megütjük, csengő hangot adnak, és viszonylag nagy a súlyuk.

A pala három változata volt tetőfedésre használatos: a zöldpala, a feketepala és a csillámpala.

Tulajdonképpen az első két fajtája is tartalmaz csillámot (ez a pala egyik fő összetevője), de nem olyan nagy mennyiségben, hogy ez legyen a fő jellemzője. A zöldpala (mely a levegőn egyre inkább szürke árnyalatot vesz fel) agyagból alakult át, kvarcot, földpátot és csillámot tartalmaz, agyag vagy vulkáni homok rétegződéséből alakul ki. A zöldes színét klorit-tartalmának köszönheti..

A feketepala agyagból, iszapból, finomszemű tufából keletkezik, szintén kvarc, földpát, csillám alkotja. A fekete színt grafit vagy pirit okozza. A jellegzetes lemezes (palás) elvállása a lemezes ásványtartalmának tudható be, ennek következtében hasad párhuzamos oldalú táblákban. Néha több négyzetméteres lapokban is fejthető.

Hazánkban az első világháborúig főleg kastélyoknál, nagy közösségi épületeknél (templom, városháza stb.) alkalmazták, inkább azokon a területeken, melyek közel estek az anyagnyerő helyekhez (a Kárpátok egyes részein, illetve Nyugat-Magyarország). Ennek oka az volt, hogy egyrészt igen drága volt mind maga az anyag, mind a szállítása, másrészt a szállítás nagy gondosságot igényelt, ugyanis a palalemezek könnyen törnek. Ebből az okból nem is ajánlják a palafedést szeles, viharos időjárásnak kitett vidékeken (pl. tengerpartokon).

Magyarországon leginkább az agyagpala volt alkalmazásban, mivel ez könnyebben munkálható meg, mint a tömör csillámpala. Vas megyében, a Bükkben, az Aggteleki karsztban bányásztak építési célra palát, de ennek mennyisége igen csekély volt a szükségletekhez képest. Ezért az agyagpalát a II. világháború előtt főleg Angliából és Sziléziából szerezték be.

Nagyon szép, palával fedett római katolikus temploma volt a Heves megyei Maklár községnek az 1790-es évekből. Sajnos ezt a II. világháború végén a német csapatok felrobbantották.

A terméspala akkor alkalmas a fedésre, ha nincs teljes keresztmetszetében keresztülfutó hajszálrepedés, egyenletes, sűrű szemcséjű, csengő hangot ad (azaz nincs benne rejtett repedés), és torzulásmentes. Fontos, hogy ne legyen túl sötét színű, könnyen lehessen megmunkálni, és a vízfelvevő képessége alacsony legyen.

A palafedés alá – nagy súlya miatt – természetesen erősebb fedélszék kell, továbbá célszerű deszkaborítást is készíteni. Az 5-10 cm-t egymásra fedő palalemezeket rozsdamentes szöggel rögzítik le. Ha lécezésre kerül a palalemez, akkor a későbbiekben a hódfarkú cserépnél ismertetett kettős fedés elvét kell alkalmazni, azaz a lemez az alatta levő harmadik sort is kell, hogy fedje.

A palafedés bonyolultságát növeli, hogy a tető taréjvonalát, gerincét, a vápákat mindenképpen bádogos-szerkezettel kell kialakítani.

A palalemezek a deszkázatra egyenként két-két palaszeggel kell felrögzíteni. A szegeket a felette levő palasor takarja. Ha takarás nélküli a szeg (csatlakozásoknál, tetőhajlatoknál, akkor a palába be szoktak vésni egy olyan vízterelő vájatot, ami eltereli a vizet a szeg fejétől, ne tudjon mögötte megállni.

A gerincre kerülő lemezek kb. 8 cm-t nyúljanak túl. A túlnyúlási irány az uralkodó széliránynak háttal legyen, nehogy egy nagyobb vihar feltépje.

Régen a túlnyújtott lemez alatti zugot marhaszőrrel kevert habarccsal töltötték ki, csakúgy, mint a palafedés és az álló téglafal szerkezetek (oromfal, kémény) csatlakozását.

De ez utóbbiaknál megnyugtatóbb és tartósabb - megoldás a bádogos szerkezet alkalmazása.

A szabálytalan elemekből készített fedés nagyjából pikkely alakú, az egyes elemeket a helyszínen munkálják meg. Fontos, hogy a palalemezek alja olyan csúccsal kerüljön kialakításra, hogy a víz le tudjon csöpögni róla. Az ilyen fedést általában kicsit szabálytalanul emelkedő vonalban szokták fektetni, és a lemezeket 3 darab szeggel rögzítik.

Összehasonlításként a XIX – XX. század fordulójáról a különféle tetőfedések négyzetméterenkénti árai (anyag és munkadíj):

 

Szalmafedés 1 korona 40 f – 1 korona 60 f.

Egyszerű zsindelyfedés 1.10 – 1.60 korona

Kettős “ 2.00 – 2.80 korona

Hódfarkú cserépfedés 1.20 – 2.30 korona

Hornyolt “ 1.50 – 1.80 korona

Egyszerű palafedés 3.80 – 4.60 korona

Kettős palafedés 6.00 – 6.40 korona

 

Napjainkban újra reneszánszát éli a természetes palafedés. Külföldi anyagokat több cég is forgalmaz, elhelyezésüket is vállalják. Elég borsos áruk van, ám ha a régi parasztházhoz illeszkedő formájú és színű kerül fel az épületre, emeli annak látványát és értékét. Vigyázzunk, hogy csak megfelelő minőségű anyagot alkalmazzunk.

Felhelyezése előtt szakemberrel konzultáljunk, mert esetleg gondoskodni kell a fedélszék teherbíróbbá tételéről is.

Égetett cserép fedések

 

Az égetett cserepet az emberiség évezredek óta ismeri és használja. Az ókori görögök, rómaiak nem csak tetőfedésre, de épületeik padlóinak burkolására is használtak égetett cserepet. Ennek bizonyítékait hazánkban is több helyen megtalálták a régészek (Aquincum, Savaria, Gorsium).

Az égetett cserépfedések igazi aranykora a középkortól kezdve a XIX. század végéig tartott. Az egyre nagyobb, sűrűbben beépített városok védelmi okokból és tűzbiztonsági okokból is szorgalmazták a cserépfedés rakását. Sőt, nem csak hogy szorgalmazták, de gyakran kötelezővé is tették. A Budai Jogkönyv már a XIV. században előírta, hogy Buda várában nem épülhet nádtetős, zsúptetős ház, zsindelyes is kivételes esetben: kötelező volt az égetett cserép.

A nagy közösségi épületek (városházák, templomok, fedett piacok) a városokban, de már a nagyobb településeken is cserépfedést kaptak, nem egyszer ez mentette meg az ostromok idején a lakosok életét.

Természetesen a gazdagok épületeinél (váraknál, kastélyoknál) az égetett árut használták, eleinte védelmi okokból, majd pedig a gazdagság bizonyítása végett.

Az égetett-cserép gyártás minden nagyobb városban, minden vidéken helyi iparág volt, ismereteim szerint csak a történelmi Magyarországon 35 - 40 cserépgyár működött.

Ennek oka főleg az volt, hogy a cserép nagyon elterjedt építőanyag lett, jó üzlet volt egy-egy környék ellátása, hiszen a cserepet nagy távolságról az építkezés helyére szállítani – súlyánál fogva – nehéz és drága feladat lett volna.

A cserépgyártás - akár kis mennyiségű. akár nagy tömegben készül – nem bonyolult tevékenység. Ezért aránylag képzetlen munkaerő is el tudja végezni, ez igen fontos volt a századok során az egyes területek anyagellátása szempontjából. Az első cserepek formája, alakja végtelenül egyszerű volt: egy kb. 40 cm hosszú, 17-18 cm széles lemez, melynek alsó végét körívesre alakították ki. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy a víz egy helyen folyjon le a tetőt fedő lemezről. Csak később jelent meg a cserép alján egy kis dudor (“orrnak” nevezik), ami arra szolgált, hogy a tetőlécen megakassza a cserepet.

Az ilyen, talán ezer évvel ezelőtt kialakult formájú cserepet nevezik hódfarkú cserépnek, és a mai napig használatban van. Középkori városokban szerte Európában ma is láthatunk több száz éves tetőfedéseket ilyen cserepekből.

A hódfarkú cserép felrakása szakértelmet igényel. Az ilyen cserepeket csak akkor lehet egy sorban rakni, ha alattuk zárt deszkázat készül.

A gyártási technológia fejlődésével (nagyjából a XIX sz. végétől) készítették azokat a hornyolt cserepeket, melyek ma általánosságban elterjedtek. A cserép alján és felső felületén kialakított horonnyal az egymásra fektetett lapok összekapcsolódnak úgy, hogy közben a hosszanti mozgásuk – melynek származhat a tetőszerkezete mozgásából, a hőtágulásból stb. – nincs akadályozva.

Ez utóbbi cserepek nehezebbek, mint a hódfarkú cserép, ám elegendő egy sorban rakni őket. Két hornyolt cserép típus elterjedt, az excenter és a sajtolt készítésű. Ez utóbbi vastagabb, nehezebb, mint a másik, de ezzel együtt jobban ellenáll a fizikai hatásoknak, kevésbé törik.

A cserépfedések jóval tartósabbak a nád ill. zsindelyfedésnél. Akár száz évnél is többet kibírnak, ha karbantartásuk megfelelő. Előnyük, hogy igen flexibilisek, azaz bonyolult formájú tetőidomok is fedhetők velük. Ha megfelelő formájú és színű cserepet tudunk találni, nagyon jól illeszkedő héjazatot készíthetünk a régi házhoz anélkül, hogy 5-10-15 év múlva a felújítással, cseréléssel kellene bajlódnunk. A régi parasztházakhoz a hódfarkú cserép, vagy a sajtolt, kissé vékonyabb és ezért könnyebb, jobban fekvő hornyolt cserép illik.

Az égetett cserép fedésekről számtalan könyv jelent meg. Ezek felrakása nagy szakértelmet igénylő, kemény munka. Saját házunknál is fogadjunk inkább mesterembereket, mert akár egy fél négyzetméter hibásan elhelyezett cserép is helyrehozhatatlan károkat okozhat.

PÉLDÁK A RÉGI FŰTŐBERENDEZÉSEKRE

 

Ezen az oldalon igyekeztem bemutatni néhány példát a régi tüzelő-, fűtőberendezésekről.

Egy sárközi parasztház fűtőberendezései (*)


 

Belülfűtős, függőleges füstelvezetőjű kemence, sarkán beépített takaréktűzhellyel - Mátramindszent, 1970

 


 

Kürtös kemence polcokkal - Szögliget, 1934

 


 

Házbeli kemence pitarból fűthető szája - Martonyi, 1934

 

Perkupai kemence - 1930-as évek

 


 

Kandallóval összekapcsolt sütőkemence, mellette planettel ellátott tűzhely - Magyarkékes, 1931

 

"Kabola" a ház sarkában - Karcsa, Zemplén megye

 

Milota, Fő utca 101. sz. ház keresztmetszete

 

A milotai ház hosszmetszete

 

A milotai ház alaprajza, a pitvar metszetének jelölésével

 

Részlet egy 1899-ben írott építési szakkönyvből: szabadtéri kemence

 

Felnagyított rajz

 

Felnagyított rajz

 

Mezőcsokonyai lakóház századfordulós tüzelőberendezésének rekonstrukciója 1- barna mázas szemes kályha, 2- zöld mázas szemeskályha, 3- kenyérsütő kemence, 4- kiskemence, 5- katlan, 6- tüzelőpadka

 


 

A rekonstruált fűtőberendezés távlati képe

 


 

Takaréktűzhely hosszmetszete (Und) 1- főzőlap, 2- tűztér, 3- rostély, 4- hamuzó, 5- fáslyuk, 6- sütő, 7- lyuk a sütő felett, 8- "súber", 9- hőleadó dob, 10- füstcsatorna, 11- tisztítóajtó, 12- füstcsatorna torka, 13- a korábbi szemeskályha befalazott szája

 


 

Táblás kályha keresztmetszete (Aranyosgadány) 1. a torok lefedése, 2- tűztér, 3- a kályha feneke, 4- a kályha szája, 5- füstcsatorna, 6- a kályha külső nyílása, 7- a füstjárat szája

 


 

Füstölő kemence szabványos méretei (1899)

 

Bagladi ház fűtőberendezése (Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum)
forrás:

http://www.valyog.org.hu/